2018.09.14-16.
Erdély még nagyon sok felfedezni valót tartogat számunkra, ezért nagy örömmel utaztunk a tiszaújvárosi Természetjáró Szakosztállyal a Pádis fennsíkra.
Az Erdélyi-szigethegységben található, 1225 m magasságban fekvő Pádis egy mindössze 36 négyzetkilométer területű fennsík, amelyen összezsúfolva annyi természeti csoda található, mint talán sehol az egész Földön. A jellegzetes karsztvidéken sziklaszorosok, víznyelők, barlangok, exo-karszt és eróziós jelenségek, búvópatakok, források, szurdokvölgyek, vízesések, dolinák, aknabarlangok, vízgyűjtőtavak, völgyzárógátak, jégbarlangok, hosszú vízifolyosók váltogatják egymást máshol nem látott sokféleségben.
Pádis településen szálltunk meg különálló apartmanokban, amely minden igényt kielégítettek, és innen indultunk csillagtúra szerűen megcsodálni ezt a mesés vidéket.
Már az első napon nem lehetett nem észrevenni, hogy a hely szelleméhez méltatlan módon mindenhol szemétbe botlottunk. Sajnos ez végig rányomta bélyegét az ott tartózkodásunkra, hihetetlen az a hanyagság, ami az ott élők tiszteletlenségét jelzi a természet iránt.
Érkezésünk napján a szállásunk Északi oldalán túráztunk. Kivágott erdők maradványai között és kopár hegyoldalakon kezdtük a bemelegítő túrát. Később időnként olyan sűrűvé vált a bozót, hogy még az utat is elvesztettük. Kárpótlásképpen óriási áfonyabokrokba futottunk és jóízűen mindenki falatozni kezdte a termést. Le sem tagadhattuk volna az áfonya dézsmálását, hiszen az édes gyümölcs kékre festette a szánkat és a kezünket. Az erdőben számtalan általam ismeretlen gombát találtunk, amely fényképezőgép lencséje elé kívánkozott. Kellemesen elfáradva legelésző birkanyájak között értünk vissza a szállásunkra.
A másnapi hosszútúránk során a Ponor-rétet átszelve érjük el a Ponor-forrást, vagyis a Ponor-vízkeletet. Ez a háromlépcsős vízrendszer második foka, ez az a hely, ahol a Pádis-fennsíkról eltűnő patakok itt, a Ponor-réten megjelennek, majd gyorsan el is tűnnek, hogy a Csodavárnál kerüljenek újra elő.
Gyönyörű zöld pázsit mindenfelé, ameddig a szem ellát. A növényzetet itt nemcsak a források vize táplálja, hanem a gyakori, szinte mindennapos eső is, melyet mi is megtapasztaltunk.
Két órányi járás után felfedezzük Közép-Európa leglátványosabb karsztegyüttesét, a Csodavárat. A Csodavár úgy alakult ki, hogy a Vár-patak legmélyebben fekvő pontjaként összegyűjti a környék felszín alatti vizeit. Ezek a vízfolyások addig vájták, szélesítették a felszín alatti üregeket, amíg azok a hatalmas kőfelszín nyomásától és a földtani mozgásoktól beszakadtak. A közlekedés meglehetősen nehéz a kitett sziklás hegyoldalakon. A hatalmas barlanghoz a leereszkedést fém lépcsőszerűségek és láncok is segítik. Némi pihenést követően a völgy túloldalán, morzsalékos szörnyen meredek emelkedőn haladunk tovább, többször szó szerint négykézláb.
Erdős részeken vezetett az utunk, majd egy hosszú lankás részt követően kanyarodtunk rá a Galbina-kőközre. Ez a Kék-Magura lejtőiről lefolyó vizeket begyűjtő Galbina-patak vad szűkülete. Valójában egy beomlott hajdani barlang folyósóján lépkedtünk. A nehezen járható szurdokot még 1901-ben építette ki Czárán Gyula, aki egyébként feltárta, kiépítette és közhírré tette a Pádis különleges, és sokszor szédítő világát. A legvadabb szakaszt nem véletlenül nevezte Czárán a Pokol-tornácának, amely “szédülésre hajlandóknak nem ajánlható”.
A víz néhol nagy robajjal bukdácsol lefelé, máshol meg hirtelen elnémulva barlangokba bújik. Itt már elég szép számmal akadtak turisták rajtunk kívül is.
Keskeny párkányokon araszoltunk, ahol nehezítette a haladást, hogy időnként szemben is felbukkantak csoportok. Vízzel elárasztott szurdokok nehezítették a haladást, csak a sziklafalba fúrt vaskampók és vastag drótkötelek könnyítették meg a haladást valamilyen mértékben. Vízesés is színesítette a látványt, amely nagy robajjal ért földet mellettünk.
Bár vigyáztunk, nehogy megfürödjünk a lábunk alatt hömpölygő patakban, de ekkor elkezdett esni az eső elég intenzíven, így nem láttunk rá esélyt, hogy szárazon megússzuk ezt a kalandot. Időnként pihenés céljából behúzódtunk az utunkba eső barlangokba, de mese nem volt, tehát haladni kellett tovább.
Mire kiértünk a Galbina völgyből, az eső egy csapásra elállt és kisütött a nap. Visszakanyarodva ismét sűrű fenyőerdőben haladva néhány kilométer után kiértünk a Glavoj rétre, ahol nagy örömünkre büfék sokasága várt ránk. Napsütésben fürödve megpihentünk az egyik autentikusnak mondható büfé teraszán és hideg sörrel frissítettük fel magunkat.
Újult erővel indultunk vissza a Ponor rét irányába, ahol összetalálkoztunk a kistúrásokkal és immáron együtt érkeztünk vissza átmeneti otthonunkba.
Hazaindulásunk előtti napon meglátogattuk a szállásunkhoz egész közel eső Mócok Templomát.
A múltba vesző legenda szerint egykor egy móc járt szekerével a körösök vidékén, amikor hatalmas szélvihar tört ki. A vihar fölkapta a mócot és szekerestől-lovastól ide, a Pádis fölé magasodó sziklacsúcsra helyezte.
Az oromról ragyogó kilátás mutatkozik az egész fennsíkra, és a Bihar-hegység gerincére. Az itt élők fő foglalkozása az állattenyésztés, bármerre mentünk, mindenhol békésen legelésző birkanyájakba és az őket őrző pásztorba botlottunk. A kutyák többször adták tudtunkra hogy cseppet sem szimpatizálnak az általuk betolakodónak gondolt turistákkal.
Kellemes élményekkel indultunk haza és itt is megállapítottuk, – amit számtalan helyen, ahol megfordultunk már -, hogy ide még vissza kell jönni!
A videotárban található egy kisfilm a Galbina kőközről, az többet mond el minden szónál a hely szépségéről és nehézségéről!
