2018.04.21.
A téli tespedtséget követő tavasz megérkeztével, hirtelen megugrik az utazási vágy.
Kovács Albert győri hegymászó barátunk 2017. április elején vetette fel az ötletet, hogy van-e valakinek kedve vele tartani Ausztriába az Alpokba, az Ötscher (1893m) megmászására.
A találkozót Raneck településre beszéltük meg reggel kilenc órára. Mivel Raneck 600km-re van a lakóhelyünktől és nem akartunk egész éjjel utazni, így Sopronban foglaltunk magunknak szállást, és így Soprontól már mindössze 180km-t kellet autózni.
Alberttel még két ember érkezett a megadott időpontban. Ekkor ismertük meg Deli Szilvit és Tóth Lacit, akikről első látásra azt gondoltam, hogy egy párt alkotnak, de hamarosan kiderült, hogy mindössze kollégák.
Az időjárás minden várakozást felülmúlt. Szikrázó napsütésben indultunk neki a hegynek, amelynek északi oldalát –ahol utunk is vezetett – három héttel ezelőtt még vastag hótakaró borította. Mostanra ez a hóréteg szinte teljesen elolvadt, csak foltokban találkoztunk vele.
Az autótól elindulva két kilométert sétáltunk egy erdei úton.
Utunk első része egy fenyőerdőn keresztül vezetett. A meredek helyoldalon csúszkálva, gyökerekbe kapaszkodva lassan araszoltunk felfelé. Nagyjából négyszáz méter szint megtétele után véget ért az erdő és felértünk egy kopár sziklás nyeregbe. Itt megpihentünk, némi frissítés után folytattuk utunkat.
Egy viszonylag keskeny útvonalon haladtunk tovább a nyergen jókora köveket és hómaradványokat kerülgetve. Az idő olyannyira kellemes volt, hogy Albert rövidnadrágban és félmeztelenül vezetett minket.
Jó félóra haladást követően elértük az Ötscher meredek sziklás kúpját, de szerencsénkre a kövek szárazak voltak és jól járhatók. Óvatosan lépkedtünk a jól járható sziklalépcsőkön, gyönyörködtünk az alattunk elterülő völgy növényvilágában, amely már a tavasz első jeleit mutatta. Minden hegyen megtalálhatók az emléktáblák azok tiszteletére, akik balesetben hunytak el hegymászás közben, itt sem volt ez másképp néhány tábla mementóként figyelmezteti az erre járót a hegy tiszteletére.
A csúcs közelében az emelkedő egészen enyhére váltott és itt már összefüggő hóréteg borította a hegyoldalt. Délután egy órára értünk fel a csúcsot markánsan jelölő kereszthez. Az ilyenkor szokásos módon elkészítettük a csúcsfotókat és ebédidő lévén elfogyasztottuk a szendvicseinket, amelyekre a hegyi csókák is szemet vetettek és egészen közel jőve boldogan falatoztak velünk a nekik dobott kenyérmorzsákból.
Kipihenve a fáradalmakat elindultunk lefelé a déli oldalon, amely sokkal enyhébb lejtésű és füves borítású, mint amelyiken jöttünk. Meglepő és szokatlan módon több szoborszerűséggel is találkoztunk, amely a hely népszerűségét mutatta.
Utunk a sípályán keresztül vezetett tovább lefelé, amely értelemszerűen kihalt volt, pedig jólesett volna a főépület büféjében meginni egy forró kávét, de sajnos erre nem volt lehetőségünk. Lényegesen hosszabb úton, – amelynek utolsó négy kilométerét az aszfaltúton tettük meg – értünk vissza az autóinkhoz.
Útközben jókat beszélgettünk, és a tavalyi Ortleren Albert által felvetett közös Pamiri hegymászás gondolatát tovább fűzve, itt körvonalazódott meg bennünk konkrétabban a 2019-ben sikeresen végrehajtott Yuchin Peak expedíció Kirgizisztánban, ahol Deli Szilvivel és Tóth Lacival tovább erősödött barátságunk, amely azóta már sok közös kalandban csúcsosodott ki.
