Az elmúlt három napot a Pilis és a Visegrádi-hegység forrásainak, vadregényes árkainak és mesés szakadékainak bejárásával töltöttük. Mivel pénteken elég későn tudtunk elindulni otthonról, és már dél is elmúlt mire Szentendrére megérkeztünk, ezért egy rövidebb túrával kezdtük a környék felfedezését.
1. nap
A Szentlászlói úton leparkoltuk autónkat és a sárga jelzésen elindultunk a Czibulka János Kőhegyi Menedékház irányába. Szikrázó napsütésben és bódító tavaszi virágillatban kapaszkodtunk egyre feljebb, hamarosan elértük a Manóházat, majd a teljesen elmocsarasodott, kiszáradt Kőhegyi-tó partja közelében épült menedékházat, ahol egy hűsítő jégkrém elfogyasztásával igyekeztünk védekezni a májushoz nem illő rekkenő hőség ellen.
Egy rövid pihenő után a Bölcső-hegy oldalában fakadó Lajos-forrást vettük célba, melynek nevét a hagyomány szerint Nagy Lajos királyunkról kapta, aki szívesen vadászgatott a környéken. Valójában azonban báró Podmaniczky Lajos emlékét őrzi az 1908-ban foglalt igen bőséges hozamú forrás. Eredeti neve a szerb eredetű Dobra Voda, vagyis Jóviz-forrás, melynek vize iható, és a helybeliek előszeretettel fogyasztják; ottjártunkkor is többen kannákba töltögették, de kényesebb gyomrúaknak nem ajánlják.
Innen a kék háromszög jelzésen haladtunk tovább, útközben érintettük a Kőrösi Csoma Sándor-emlékművet – melyen Marsai Ágnes szobrászművész domborműve látható -, és több kilátópontot is, ahonnan csodás kilátás nyílik a Bükkös-patak völgyére. A 16 km hosszú Bükkös-patak a Visegrádi-hegység egyik legjelentősebb folyója, amely útját Dobogókő alatt kezdi, majd Szentendrénél belefolyik a Dunába. Meredek ereszkedést követően a Dömörkapui útra kibukkanva balra fordultunk a vízesés és a barlang irányába. Dömörkapu a Visegrádi-hegység egyik keleti bejárata, neve török eredetű, vaskaput jelent, egykor a Bükkös-patak keskeny szurdokban tört itt át a magas sziklafalak közt, azonban a közeli kőbányák megnyitása után a völgy kiszélesedett, megszelídült. Az út mindkét oldalán hatalmas sziklafalak közt haladunk, az 1920-as évektől az 1960-as évekig bányásztak itt kemény, fagyálló andezitet, melyet házak, utak építésénél használtak fel.
Csupán pár lépést megtéve az út jobb oldalán megpillantottuk a Dömörkapui-barlang több, mint egy méter széles bejáratát, mely omlásveszély miatt le van szalagozva a turisták elől. Az üreg felmért hossza 15,88 méter és magassága 3,86 méter, és valamikor régen tárolási célokat szolgált. Az úton haladva folyamatosan hallani a rohanó, zubogó Bükkös-patak hangját, melyet követve gyorsan elértünk egy csodás 6-7 méter magas vízeséshez, ahol a Bükkös-patak vize kockásra szabdalt kőzetlépcsőkön át bukik az örvénylő medencébe. A patak zúgása a köves mederben a patak nevét is kölcsönözte: valamikor ezért Bucsinának hívták, ami különféle szláv nyelveken jelentett zúgást, morajlást, de bükköst is. A szerteszét heverő kőtömbök jelzik, hogy a hegység egyik legfontosabb vízfolyása komoly erőt képes kifejteni – főként tavaszi áradásai, villámárvizei során.
A vízesést elhagyva újabb pár lépés megtétele után egy Ikon-kőre bukkantunk, melynek eredetére több elképzelés is kering; egyesek szerint lehetett itt egy természeti csapás – villámlás – és annak áldozataira emlékezésként állították, de van, aki vízimolnárok szerelemféltésből elkövetett gyilkosságához köti az emlékhely létesítését. Feltehetően azonban az 1690-ben Szentendrére vándorolt szerb ortodox szerzeteskhez köthető és egy közelben lévő kolostori remete-lak emlékét örzi. A természetet járva gyakran találkozhatunk ilyen kultikus, szakrális jellegű emlékekkel, ezek leggyakrabban keresztek, vagy védőszentek szobrai az utak, hidak és az útkereszteződések mellett.
A nyers kőbe vésett cirill betűs szöveget és évszámot (1862) egy keret és egy kereszt díszíti, de a kőbe vésett szöveg egyáltalán nem utal keletkezésének körülményeire, okára. Ennek a kőnek bevésett szövegéből csak az derül ki, hogy a feliraton szereplő nevek viselői régi híres szentendreiek voltak, akik úgymond „felújították” – azaz megerősítették e hely emlékét.
Innen egy laza 4 kilométeres sétával értünk vissza Szentendrére, ahonnan átautókáztunk foglalt szállásunkra, Leányfalura a Kerekhegy Panzióba, amit igazán jószívvel tudunk ajánlani mindenkinek.
A túra adatai:
Táv: 13,4 km, Szint: 415 méter
2. nap
Egész éjszaka esett az eső, és még reggel sem akart elállni, de láttuk, hogy az időjárás előrejelzés szerint 10 óra után javulás várható, ezért úgy döntöttünk, hogy nem sietünk, megvárjuk míg kitisztul az ég és csak azután indulunk el. Mivel 11 óra előtt néhány perccel parkoltuk le, ezért a mára tervezett túránkat egy kicsit átalakítottuk, lerövidítettük és Csobánka helyett Kiskovácsi külterületén található Podminiczkymajor közelében hagytuk az autónkat.
Egy igazán kellemes látványt nyújtó, pompás zöld színben tündöklő, lágy szellő által kócolt, derékmagas selymes fűvel borított, tágas réten vágtunk át, majd beérve a fák közé ráfordultunk a Csobánka felől érkező kék jelzésre, melyen gyenge emelkedő után megérkeztünk a Dera-szurdok mellett elterülő tágas parkolóba és padokkal ellátott pihenőhelyre.
A Dera- vagy másnéven Kovácsi-patak közel 22 km hosszú, Pilisszentkereszt környékén ered és Szentendrén ömlik a Dunába. A Dera név szerbül rést, hasadékot jelent, mely nevet a környékbeli szerb lakosság adta a pataknak. Igazán találó név, hiszen a patak vize mély vájatot ásott a mészkőbe, így mindkét oldalról már-már függőleges sziklafalak veszik körül. A szurdok alján hanyagul „szétdobált” mohával bevont óriási „kavicsok” hevernek szanaszét, a meredek sziklafalon megkapaszkodó fák lombjaitól sejtelmesen árnyékos és nyáron is hűvös völgyben.
A parkolóban komótosan megebédeltünk, majd először végigkanyarogtunk a szurdok feletti gerincen, aztán bejártuk a szurdok idillikus túrautvonalát is oda-vissza.
A Dera-szurdok közkedvelt szabadidős célpont, ezért rengeteg pihenőhely van a környéken és sok kirándulóval találkoztunk, akik kisgyerekkel és kutyákkal sétáltak az árnyas fák között.
A szurdokot elhagyva Pilisszentkereszt érintésével hamarosan elértük a közeli Szentkutat, amit csodatévő forrásként tisztelnek, mert vizétől állítólag többen is csodamódra meggyógyultak. A helyi vallási közösségek és a turisták által sűrűn látogatott a forrás, mellé egy kis kápolnát is építettek, melyet gondosan ápolnak.
„VÁNDOR, KI ERRE MÉGY MOND SZÍVBŐL ÜDVÖZLÉGY!”
Érdemes itt is megpihenni egy kicsit, mert a következő 1 kilométeren meredeken kapaszkodik felfelé az út, amire a szembejövők többször is kedvesen figyelmeztettek, mintha anélkül nekünk fel se tűnt volna. Izzadtunk, mint az igás ló, nemcsak az erős kaptató miatt, hanem azért is mert az éjszakai-reggeli esőzés után a 30 fok körüli hőmérséklet, erős napsütés olyan párás levegőt eredményezett, hogy harapni lehetett volna. De aztán csak felértünk a túránk legmagasabb pontjára – a Morgó aljára -, megkönnyebbülhettünk, ezután már csak lefelé kellett caplatnunk.
A Lom-hegyi nyeregbe érve, a piros jelzés irányába fordultunk, ahonnan néhányszáz méter után bevetettük magunkat a fák közé és igyekeztünk megtalálni a rejtélyes Salabasina-árok jelöletlen útvonalát; egy darabig fent követtük az árok vonalát, de aztán egy arra alkalmas helyen lemerészkedtünk az aljára. A már korábban említett Dera-patak néhány mellékvize, mint a Salabasina- és a Holdvilág-árok patakja természetes eredetű, néhány kilométer hosszú, a hegyoldalakból leszaladó, csapadékos időszakban vad hegyi folyókká duzzadó patakocska.
A Salabasina nevének eredetére kétféle magyarázatot is találtunk, hogy melyik az igaz azt nem tudjuk. Az egyik elmélet szerint a név első fele (Sala) a bükki Szalajka-völgyhöz hasonlóan a szalajka, vagy más néven hamuzsírfőzés emlékét őrzi. A XVIII-XIX. században ezeken a helyeken az akkor még nagy kiterjedésű bükkösökben az üveghuták ellátására hamuzsírt főztek. E szerint a Salabasina azt jelenti, hogy hajdan a völgy fejében, vagyis a völgy felső végében hamuzsírt főztek. A másik vélemény szerint a Salabasina szó török eredetű, jelentése pedig: šala basina = basa helye.
Az interneten több leírásban is Rém-szakadéknak nevezik, mégpedig azért, mert sok-sok éve felhagyott és elhanyagolt útvonal, a kiépítettlenség, az időnként leomló kőgörgetegek és a kidőlt fák miatt nehezen járható. Mi nevétől függetlenül éreztük, hogy igazán különleges helyen járunk, a vadregényes Salabasina-árok a Visegrádi-hegység hajdani pusztító andezitvulkáni működésének nyomait őrzi.
Az árokban haladva kiépített út nincs, mohos sziklák, kidőlt fák, csúszós vastag avarréteg, cuppogó sár és folydogáló patakvíz között lépegettünk óvatosan, az elénk kerülő akadályokat kerülgetve; helyenként átlépve, megmászva, máshol négykézláb alatta átbújva, vagy éppen hason- esetleg fenéken csúszva. A völgy egyre szűkebb és zordabb arcát mutatta nekünk, ahogy lejjebb értünk, óriási sziklatömbökön kellett átjutni, nem egyszer sziklamászó technikának beillő mutatványokat produkálni, miközben a környék teljesen elvarázsolt látványvilágával és olyan békés csönd vett körül, csak a madarak csicsergése jutott el hozzánk.
Az árok végéhez közeledve megpillantottunk egy kb. 6-7 méter magas, gabion kosarakból épített újszerű gátat, amely lezárta az árkot, két lehetőséget adva nekünk; az egyik az volt, hogy felmászunk a gát tetejére és elhagyjuk a Salabasina-árkot, a másik pedig, hogy a gát aljában lévő kb. 1 méter átmérőjű vastag csövön átmászunk a gát túloldalára és tovább haladunk az árokban még párszász métert, egészen a végéig. Most a reggeli eső miatt a csőben jónéhány centi víz csörgedezett, ezért úgy döntöttünk, hogy az első verziót választjuk, és fájó szívvel ugyan, de elbúcsúzunk a Salabasina-ároktól.
Leszögezhetjük, hogy a Salabasina-árok kaland a javából, csak ajánlani tudjuk azoknak, akik szeretik az izgalmas, varázslatos, különleges helyeket és nem félnek a kihívásoktól!
A legnagyobb kihívást nekünk a mai napon az jelentette, hogy a jelenleg is folyó fakitermelés és erdőírtás közepette megtaláljuk azt a jelzetlen utat, ami visszavezet az autónkhoz.
A túra adatai:
Táv: 15,8 km, Szint: 495 méter
3. nap
Harmadik napon Dömösről terveztünk egy körtúrát Pilisszentlélek irányába. Kivételesen sikerült reggel időben elhagyni a szállásunkat és elindulni a Rám-szakadék irányába.
Hamarosan megérkeztünk a Szentfa-kápolnához, amely annak a csodafának az emlékét őrzi, ami alatt heverészve a néphagyomány szerint 1885. május első vasárnapján két dömösi kisleány megpillantotta Szűz Máriát a kis Jézussal.
A Szentfa-kápolna közelében egy forrás is fakad, amely Kaintz György nevét viseli. A vízlelő hely az évek során betemetődött, és már majdnem elfelejtődött, amikor a helyiek gondosan kitakarították, és adományokból pompás, kegyhelyhez méltó vízvételi lehetőséget építettek a forrás köré.
A Szentfa-forrásnak is nevezet kutacska vize a tüdő-és felső légúti megbetegedésekre, valamint asztmára, és légúti panaszok kezelésére is jó.
A Rám-szakadékba a zöld sáv jelzést követve jutottunk el, ahol a nehezen járható szakaszokon rozsdamentes anyagból készült létrák és kapaszkodó korlátok segítik a biztos haladást.
A Rám-szakadék maga egy vulkáni eredetű, nagyjából észak-déli irányban futó szurdokvölgy, összeszűkülő sziklafalai olykor merőlegesek, de vannak olyan szakaszai is, ahol a sziklák befelé dőlnek. Mélysége több helyen meghaladja a 35 métert, míg szélessége helyenként a 3 métert sem éri el. A sziklamederben állandóan csörgedezik a víz, amely hóolvadáskor és nagyobb esők idején patakká duzzadhat. A szurdokban összességében 112 méteres szintkülönbséget kell leküzdeniük a túrázóknak. A völgy alsó és felső bejáratánál erdei pihenőhely fogadja az érkezőket. A Rám-szakadék természeti adottságai miatt egyike a legnehezebben járható magyarországi jelzett turistautaknak.
Lélegzetelállítóan szép volt a mély, szinte végig félhomályban derengő kanyon, ahogy lépkedtünk a mohos kövek között csörgedező patakocskát kerülgetve, megcsodálva az itt-ott hirtelen előtörő vízeséseket, és a magasan felfutó óriási sziklatömböket; különösen így, hogy a korai indulásnak köszönhetően nem kellett kerülgetni az embereket, csendben magányosan tudtunk szemlélődni, fotózni. A kapaszkodók ellenére ajánlott az óvatos haladás, és a csúszásmentes talppal ellátott, magasszárú, vízálló bakancs viselése, mert csúszós, sokszor sáros a talaj, és különösen eső után előfordulhat, hogy vízben kell lépkednünk.
Sajnos túl korán elértük a szakadék végét, nagyon gyorsan eljutottunk a jól kiépített pihenőbe, ahol mi is leültünk falatozni mielőtt elindultunk volna a Szakó-nyereg irányába. A Júlia-forrás és Hoffmann kút érintésével jutottunk el a Pilisszentlélek mellett található középkori Pálos Kolostor romjaihoz.
A Magyar Pálos rend, az egyetlen magyar alapítású középkori szerzetesrend, alapítója Özséb esztergomi kanonok volt. 1246-ban Boldog Özséb lemondott javadalmairól, és érseki engedéllyel ő is a Pilisbe vonult, remete társai közé. A Cséve-szirtek alatt (Pilisszentlélek határában) a „hármas-barlangnál” telepedtek meg, majd néhány esztendővel később (1250 körül) innen nem messze alapították meg az első templomot és kolostort, a Szent Kereszt tiszteletére szentelve. A kolostor területe és birtokai folyamatosan gyarapodtak a 15. századig, ám az 1526-os év hirtelen a véget jelentette: a mohácsi csata után a Dunakanyarig jutó portyázó török seregek áldozatául esett.
A 18-19. században a romos épületek falai még magasan álltak. Amikor az első ásatásokra sor került (1928-1933), már csak néhány falcsonk magasodott a föld fölé.
A kolostor romjai körül most rengeteg kirándulóval találkoztunk, több helyen sütöttek-főztek, a falakon fiatalok és öregek ültek, a fűben heverészve sütkéreztek.
Készítettünk néhány fotót és folytattuk túránkat Pilisszentlélek felé, majd a települést átszelve visszafordultunk Dömös irányába. Útközben több emléktáblát is találtunk, az egyik Kristófcsik Ottó erdész kopjafája volt, a másik Wizner Zoltán emléktáblája egy pihenőpad és egy ikon-kő szomszédságában a legendás Téry emlékút vonalán.
Bájos kis réteken, ligeteken át folytatódott a túránk, majd szép gyertyánosban, bükkösben enyhén lejtve haladtunk a Prépost-hegy aljában oldalazva. Balra lent a Vörös-hegyi-árok húzódott a Szuha-patakkal, és egy sorompón áthaladva egy mélyúton közelítettük meg Dömöst.
Ligetes, füves domboldalban ereszkedtünk lefelé, közben ráláttunk az előttünk tornyosuló, már a Börzsönyhöz tartotó Szent-Mihály-hegyre, majd átkelve egy vadátjárón balra feltűntek a legendás dömösi prépostság szerény romjai. Az Árpád-kori monostor igazi értékei a föld alatt lévő, szépen rekonstruált, román stílusú altemplomban láthatóak. A fölötte álló egykori templomnak csak az alapfalai maradtak meg.
Egy régi, elhagyatott temető mellett sétáltunk be a falu házai közé, ahol vettünk egy finom fagyit, és míg azt szép lassan elnyaltuk, visszaértünk kiindulópontunkhoz a parkolóba.
A túra adatai:
Táv: 20,8 km, Szint: 815 méter
