Régi bakancslistás álmunkat váltjuk valóra azzal, hogy Törökországba utazunk a misztikus Ararát hegyet megmászni.
Mielőtt nekiiramodnánk a Törökország Keleti részén, az Örmény és Iráni határnál található Ararát 5137 méter magas csúcsának, a józan ész azt diktálja, hogy fel kell készíteni a szervezetet a várható igénybevételre úgy, mint edzés előtt a bemelegítéssel, tehát fokozatosan kell magunkat a magassághoz szoktatni. A meghirdetett hétnapos programot mi ennek a célnak érdekében megfejeltük három nappal, amely lehetővé teszi, hogy az Ararát előtt két markáns vulkán tetejére is feljussunk és ezzel együtt kellően akklimatizálódjunk.
Hajnal háromkor indulunk itthonról a repülőtérre, mivel öt órakor már garantáltan a chek-in pultnál szeretnénk ácsorogni. A régi barátokkal való örömteli találkozást követően azonban mégis kicsit szorongva sorakozunk be a csomagfeladáshoz, ugyanis az elmúlt években rossz tapasztalatokat szereztünk a légitársaságok hepciáskodásaival kapcsolatban, szerencsére most minden rendben zajlik.
Várakozás közben van idő ismerkedni a társaság többi tagjával, bár a létszám csak három nap múlva, lesz teljes Doğubayazıt-ban, mert négyen nem vesznek részt az előtúrákon, ők csak az Ararátra jönnek.
Leszállást követően az Isztanbuli repülőtéren megkeressük csomagjainkat és újra feladjuk a három órával később Van városba induló belföldi légijáratra. Az időt beszélgetéssel, evéssel és bámészkodással ütjük el.
Délután négy óra körül Van város repülőterén már vár minket a helyi kurd nemzetiségű vezetőnk Mustafa és csapata. Mustafa főállásban tanár a helyi egyetemen, ahol testnevelést tanít. Ilyenkor nyáron pedig képzett hegyivezetőként turistacsoportokat kalauzol a környező hegyekbe, többek között Törökország legmagasabb hegyére az Ararátra.
A repülőtérről első utunk a másfél órányi autóútra lévő szomszéd városba Tatvan-ba vezet. Az utazás fáradalmait és a hajnali kétórás ébredésnek hatását már érezzük, de az első hotel a legnagyobb meglepetésünkre nem fogad minket, itt szembesülünk azzal, miszerint itt nem szokás előre szobát foglalni, és a szobák ára alku tárgyát képezik. Az alku nem sikerül, így hát a hatalmas csomagjainkkal a hátunkon irány a mindössze százötven méterre található szomszédos hotel, ahol kezdődik elölről az alkudozás a recepciós és Mustafa között. Legnagyobb megkönnyebbülésünkre megtörténik a megegyezés és elfoglalhatjuk kétágyas szobáinkat.
Rövid pihenést követően közösen vacsorázni megyünk egy nem túl messze lévő pláza szerű üzletházba, ahol a harmadik emeleten egy hangulatos étterembe terel minket Mustafa. Az Isztambuli reptéren nem volt szerencsénk a dürümmel és a kebabbal, de itt igazán remek ételeket és vendégszerető kiszolgálást kapunk sokkal olcsóbban a repülőtéri árakhoz képest!
Hazafelé teli hassal útbaejtünk egy kis élelmiszerboltot, ahol vizet, némi kekszet és ropit vásárolunk másnapra ebéd gyanánt. A boltban szembesülünk azzal, hogy nem lehet bankkártyával fizetni. Szerencsére előrelátók voltunk, mivel itthon váltottunk török lírát az ilyen esetekre. A társainkat is kisegítjük némi készpénzzel, amíg nem tesznek szert ők is lírára.
Az utazás és a hajnali kelés fáradalmai miatt korán nyugovóra térünk, ám hajnal háromkor éktelen kiabálására ébredek, ami kintről érkezik. Álmos fejjel nyugtázom, hogy a közeli mecsetből a Müezzin imára hívó énekét hallom. Kitartóan énekel, ezért bezárom az ablakot, egyúttal kizárom a lelkes mecsetszolgát a szobánkból.
A Müezzin az iszlám vallásban a mecsetnek az az alkalmazottja, aki az imára hívó szöveget elénekli napi ötször – hajnalban, délben, kora délután, napnyugtakori és este – az imádság előtt. A nyomaték kedvéért óriás hangszórókból komoly hangerővel történik ez a figyelmeztetés. (Idővel meg lehet szokni.)
Reggeli után pakolás a kisbuszba, mivel a következő éjszakát már másik településen, másik hotelban töltjük. (Ha sikerül az alku!) 🙂
Elindulunk a Nemrut vulkán kráteréhez, amely Nimród királyról kapta a nevét, aki állítólag Kr.e. 2100-ban uralkodott ezen a területen. A kráter közel 10 km-es szélességével a világ egyik legnagyobb kalderája, benne egy nagy és több kis tavacskával. (Kaldera: kráterhez hasonló süllyedék, amit a vulkán kirobbanása és önmagába roskadása hoz létre.) A vulkán utolsó feljegyzett kitörése nem is olyan régen, 1692-ben történt!
A vulkáni kürtő felső pereme a mai elsődleges célunk, amelynek legmagasabb pontja 2948 méter. Az ide vezető autóút macskakővel van kirakva és igazi rabvallató minőségű. Megérkezéskor legnagyobb ámulatunkra, a murvás út közepén komótosan cammog el mellettünk egy jókora teknősbéka.
Kellemes füves domboldalon emelkedünk felfelé és csodáljuk a látványt, amelyben a különböző színű tavak, a gazdag élővilág és a csillogóan fényes fekete szikladarabok részesítenek bennünket. A felső peremről jelenleg öt tó látható, amelyek közül kettő állandó, a többi szezonális. Ezen a platón akklimatizációs céllal eltöltünk egy órácskát és kerülgetjük a hihetetlen mennyiségű katicabogarat, amelyek mindenhol hemzsegnek.
Kipihenve leereszkedünk a kráter belsejébe a tavakhoz egy rendkívül barátságtalan, meredek poros csúszós útvonalon. A nagy Nemrut tó partján sok család piknikezik, alig tudunk leparkolni a kisbusszal. Sajnos a tópart rendkívül elhanyagolt, mindenhol szétszórt szeméthalom található, ez már az Ázsiai életérzés része, nem ismeretlen a számunkra.
Még induláskor elhatároztuk, hogy itt megfürdünk, illetve a meghirdetett program is tartalmazta ezt az opciót, ezért szerencsére hoztunk magunkkal fürdőruhát is. A sütkérezők között csoportosan vonulunk a tópartra, és az éles kövek miatt papucsban lépünk be a kristálytiszta vízbe. Gyorsan megértjük, hogy miért nem úszkál senki a habokban. A jéghideg kb. 16 celsius fokos víz sokkolóan zsibbasztó érzés, a magyar virtus azonban dolgozik bennünk. Megmutatjuk kurd kisérőinknek és a környéken piknikezőknek, hogy kemény fából faragták a magyarokat, ezért furcsa hangok kiséretében bemerülünk nyakig a dermesztően hideg vízbe. A merülést meggyorsítja a csúszós, nyálkás köveken való egyensúlyozás. Néhány perc múlva már hihetetlenül jólesik a tempózás a gyorsan mélyülő tóban, amelynek legnagyobb mélysége 176 méter! A kurd kisérőink is velünk tartanak, megőrizve méltóságukat, de nem őszinte az ő mosolyuk sem. Rendkívüli módon frissítőleg hat a lubickolás, jólesik ezzel zárni a túranapot.
Felfrissülve ismét felkerekedünk a macskaköves úton, majd néhány száz métert megtéve döbbenten nézzük az elénk táruló látványt. Az úttesten komótosan cammogva egy keseszínű, kopott bundájú nem túl nagy termetű medve tűnik fel, és megállva csodálkozva néz minket. Miközben békésen nézelődik, mi őt fotózzuk a biztonságot nyújtó járművünk ablakán keresztül, és egy csapásra világossá válik számunkra, hogy a tóparti szemétgyűjtő edények kiborogatása feltehetőleg a potyakaját kereső medvekoma számlájára írható.
Utunk következő állomását közel két órányi utazással érjük el. Adilcevaz városka a kiindulópontja a másnapi Süphan Dagi csúcsmászásunknak. (Dagi törökül hegy)
Folytatjuk……
