A Süphan már egy markánsabb vulkáni hegy, klasszikusan csúcsos, a tetején hófoltokkal. A magassága 4058 méter, amely alkalmassá teszi, hogy itt (is) akklimatizálódjunk az Ararát előtt.
Hajnali egykor kelünk, mert az előttünk lévő kihívás bizony időigényes. A legnehezebb feladat ilyenkor az étkezés. A bioritmusunk nincs ráállva az ilyen korai táplálkozásra, a gyomor tiltakozik az idő előtti munkavégzés ellen. Próbálunk könnyű ételeket bevinni, főleg sajtokat egy kis lepénykenyérrel, a török feketetea viszont jólesik, koffeintartalma kezdi felébreszteni a szervezetet.
Járművünk sofőrje igyekszik minél közelebb férkőzni a hegy lábához a rossz földúton és égett ferrodolszag jelzi a kuplung nemtetszését a rossz bánásmód ellen. Egy tisztáson aztán megállva, fejlámpáink fényében szedelőzködni kezdünk. Az indulás előtt egy gyors mosdószünetre igyekvőknek könnyű dolguk van, a koromsötétben nem kell tartani az avatatlan szemektől.
Hajnali kettőkor nekiindulunk a fokozatosan emelkedő földúton a hegycsúcs felé. Már a hegyoldal meredekebb részén araszolunk, amikor a nap első sugarai utat törnek maguknak a hajnali égbolton.
Hófoltok keresztezik utunkat és egyre nagyobb köveken kell lépcsőzni a felső platóig. Újabb viszonylag nagy hómező következik, de a hó a korai időpontnak és a viszonylag hűvös levegőnek köszönhetően kellően stabil, nincs szükség a hátunkon cipelt láncos hómacskákra. Kilenc óra körül érkezünk az egy órányira lévő csúcs alá és innen már méretes több mázsás köveken lépdelve lehet csak felfelé haladni. Elteszem a túrabotomat, mert engem csak akadályoz ezen a terepen, Béla barátunk még indulás óta elő sem vette. 😊
Közvetlenül a csúcs előtt van egy teniszpályányi hófolt, itt bevárjuk a lemaradókat, és egy utolsó lendülettel szépen sorban felkapaszkodunk a 4058 méter magas csúcsra.
A hegycsúcson nem találunk semmilyen jelzést, viszont Mustafa egy pillanatnyi eltűnés után egyszer csak megjelenik egy vasból készült török zászlóval, amit valószínűleg egy szélvihar lejjebb költöztetett vagy harminc méterrel. A szél most is markánsan fújdogál, de ez természetes ebben a magasságban. A csúcskönyv is előkerül egy fém dobozból, amelybe mi is rögzítjük az ittlétünk tényét.
Úgy egy órát pihenünk, fényképezünk, eszünk, beszélgetünk, hogy szervezetünk szokja ezt a magasságot (vagyis igyekszünk akklimatizálódni), majd a szükséges idő elteltével óvatosan araszolva megindulunk lefelé.
A lefelé haladás ezen a terepen nehezebb, mint gondolnánk. A térd folyamatosan tiltakozik a terhelés ellen, a figyelem egy pillanatra sem lankadhat a kisebb-nagyobb mozgó kövek között csurogva, mert komoly sérülést lehet szerezni egy rossz lépéssel.
A felső plató hómezejére visszaérve megkönnyebbülünk, pedig ekkor még nagyjából nyolc kilométerre vagyunk a buszunktól. Egy másik – könnyebbnek gondolt – úton indulunk lefelé, nem azon amelyiken jöttünk. A domboldal kissé meredek és rendkívül törmelékes, néha bokáig süllyedünk az aprókavics és por keverékébe, ami minduntalan megtölti bakancsainkat megkeserítve a tempósabb lefelé haladást.
Néhányan elszakadva többiektől előbbre kerülünk, úgy fél három körül érünk vissza a kiindulási pontba, ahol a járművezetőnk és Abdullah – akit mi a becenevén csak Apónak hívunk – segéd túravezető barátunk jókora mézédes görögdinnyét szeletel fel nekünk, amelyet örömmel elfogyasztunk a helyszínen, miután arcunkról és kezeinkről valamelyest sikerül levakarni, lemosni a rátapadt vastag porréteget.
Az útvonal adatai szerint a nap folyamán közel tizenhét kilométert gyalogoltunk (!), ami nagyjából 1700 méter felfelé haladó szinttel járt együtt és tizenegy órára volt szükségünk a küldetéshez. Abban mindannyian egyetértünk, hogy több ez egyszerű akklimatizációs túránál, komoly sportértékkel rendelkező kiruccanás volt!
Minimális tisztálkodás és a bakancs papucsra való cseréjét követően indulunk Van városába a következő szálláshelyünkre.
A városba érkezve megállunk Mustafa ismerősének étterménél vacsorázni. Érdekessége ennek a vacsorának, hogy semmilyen rendelést nem vettek fel, nem kérdeztek semmit, hanem automatikusan elkezdték hordani asztalunkra a furcsábbnál furcsább ételeket. Legnagyobb ámulatunkra igazi terülj-terülj asztalkámat varázsoltak szélesen mosolyogva elénk. Mustafa próbálta ecsetelni a fogások lényegét, több-kevesebb sikerrel. Volt olyan fűszeres, mazsolás rizzsel töltött sült tésztabatyu az egyik tányéron, amelyet – ki tudja miért – csak nők szelhettek fel, a férfiak csak kóstolót kaphattak belőle. 🙂
Gyakran használom az autentikus kifejezést az itteni ételekre, de amiket most kaptunk azokkal biztos, hogy semmilyen formában nem lehet nálunk találkozni. Találgattuk az ételek összetételét az ízek alapján, de a lényeg, hogy végül mindenki megtalálta a fogára valót és alaposan jóllaktunk. A fizetett összeg szinte jelképes az itthoni éttermi árakhoz képest.
