Doğubayazıt nem az a kisváros, amit itthon megszoktunk. Kelet-Törökországban helyezkedik el, bő harminc kilométerre van tőle az Iráni és nagyjából ugyanennyire az Örmény határ. Úgy százhúszezer ember él itt, tehát hellyelközel annyi, mint Nyíregyházán.
A várostól mindössze 15 kilométerre található utunk célja az Ararát hegy.
Reggeli után bepakoljuk csomagjainkat két, szebb napokat is látott személyszállító Ford Tranzitba és elindulunk az Ararát lábához. Az autók egy idő után elhagyják az aszfaltutat és durván öt kilométeren keresztül elviselhető minőségű murvás úton haladunk a 2200 méter magasan lévő parkolóhoz, ahol már a teherhordó lovak várakoznak a gazdáikkal együtt. Útközben azért még megállunk fényképezkedni a háttérben tornyosuló Araráttal. A táj megsárgult füves pusztaságból áll, bokor vagy fa közel, s távol sem látható.









A tisztást, ahol kiszállunk a rozsdás autókból, szerteszét heverő vulkáni kövek színesítik, az utat néhány méterre egy mély vízmosott árok szegélyezi.
Kényelmes tempóban elindulunk az ezer méterrel magasabban fekvő alaptáborba. Az időjárás nem túl meleg, de az erős napsütés, és a folyamatosan emelkedő út miatt lazán öltözködünk. Viszonylag nagy kőtömbök mellett haladunk, a kövek tetején meglepően nagy méretű gyíkok sütkéreznek, nem zavartatva magukat a kíváncsiskodó vándoroktól.
Szemből egy társaság érkezik, szemükben gyanús szánalmat vélünk felfedezni, ők már túl vannak a nehezén. Rövid angol nyelvű „where are you from” érdeklődésükre adott válaszunk után felkiáltanak. „Mi is magyarok vagyunk, csak Szlovákiából a felföldről jöttünk!” , majd csendesen folytatják útjukat lefelé, mi pedig menetelünk tovább felfelé.
Félút magasságában megállunk pihenni és frissíteni. A legnagyobb meglepetésünkre négy, hat és tizenkét év közötti kurd gyerek kerül elő a semmiből! Két fiú és két lány, akikről Mustafától megtudjuk, hogy testvérek és a közelben laknak pásztor szüleikkel. A fiúk kannából teát és dobozos kólát kínálgatnak, a lányok saját kézzel horgolt terítőcskéket szórnak fel gyorsan a kövekre egy kis pénzkereset reményében! Vásárolni nem nagyon akarunk, de a gyerekeknek szinte mindenki ad csokit, cukrot a hátizsákból és szorgalmukat díjazandó egy kevés pénz is kerül a zsebükbe támogatásképpen.
Az út egyre meredekebb, de a táj – és a háttérben lévő havas hegycsúcs – leköti figyelmünket, így kellemesen meglepődve veszük észre az előttünk hirtelen megjelenő alaptábor sátrait.









A tábor hat nagy közösségi sátorból és vagy harminc kétszemélyes turistasátorból áll. A jobb hátsó sarokban helyezkednek el a tábori illemhelyek, amelyek oldalfala deszkából készült, viszont teteje egyáltalán nincs egyiknek sem. Bennük meglepő módon, vízöblítéses guggolós fajansz található. A víz a szomszédos hegyoldalról érkező hóléből származik, melyet fekvőhengeres hordókba gyűjtenek. Arra az esetre, amikor nincs hóolvadás ki van építve lentről egy műanyag nyomócsővezeték és azon keresztül is vízhez tud jutni a tábor. Az alaptábort Mustafa Tekinről nevezték el, aki 2013-ban egy lavinabalesetben tragikus körülmények között életét vesztette.
A tábori kurd szakácsunk uzsonnával vár minket megérkezésünkkor és – mielőtt elfoglaljuk sátrainkat – beterel mindenkit az étkezősátorba. Legnagyobb ámulatunkra az asztal roskadásig van pakolva finomságokkal. A sarokban lévő asztalon termoszokban fekete tea és forróvíz sorakozik üveges Neskávé, tejpor és kockacukor szomszédságában. A hosszú asztalon, amely mellett mindannyian elférünk, eldobható tányérokra halmozva kockázott görög- és sárgadinnye, szőlő, barack, ropi, többféle töltött és töltetlen keksz, török zselécukor, cseresznye és diákcsemege vár minket.






Jóllakva kiválasztunk egy szimpatikus sátrat és elfoglaljuk. A délután hátralévő részét beszélgetéssel, ismerkedéssel töltjük, közben csodáljuk a felénk tornyosuló, felhősapkában lévő Ararát hegyet.
Este hat órakor vacsorázunk. Melegételt kapunk, sárgaborsó leves és lecsós csirkehús bulgurral a menü, hozzá apróravágott paradicsom és uborka a savanyúság.
Vacsora után ismerkedési estet tartunk, mindenki bemutatkozik néhány szóban, kellemesen beszélgetünk, majd elvonulunk sátrainkba. Mivel jóval keletebbre vagyunk az itthoninál, este nyolckor meglepő módon már sötét van. A sátorban fejlámpák fényénél olvasunk és telefonon beszélgetünk az itthon maradt családtagokkal, miközben körülöttünk cikáznak a villámok és zivatarszerű eső veri, a szél cibálja a sátrunk ponyváját.
6. nap Akklimatizációs túra
A mai nap a szervezetünknek a hegyhez, illetve a magassághoz való szokatás jegyében fog telni. Az előtúra résztvevői – mint korábban írtuk – már jártak néhány nappal ezelőtt négyezer méter feletti magasságban, és ezt a testük meg is jegyezte. Az akklimatizációs hatás nagyjából egy hónapig tart. A később érkezőknek viszont elengedhetetlen az akklimatizációs túra ahhoz, hogy nekiinduljanak az Ararátnak, és igazából nekünk sem felesleges ismét négyezer méter fölé kalandozni, erősítve az alkalmazkodási folyamatot, minimalizálva az agyi- vagy tüdőödéma kialakulásának esélyét.
Kiadós reggelit követően magunkhoz vesszük az előkészített ebédcsomagot, amely többféle csokiból, kekszből, gyümölcsből, gyümölcsléből és vízből áll.
Mielőtt nekiindulnánk a meredélynek, Mustafa az étkezősátor mellett bemelegítő tornaórát tart – mint jeleztem főállásban testnevelő tanár az egyetemen – az izmok így már felkészülve várják a terhelést.






Az időjárás előrejelzés délutánra esőt jósol, ezért ellenőrizzük a mindig nálunk lévő esővédő felszerelést és nekiindulunk a tábortól balra lévő, először füves, majd egyre nagyobb kövekből álló hegyoldalnak. Komótosan haladunk felfelé, rövid pihenőkkel az egyre meredekebb emelkedőn. Megközelítőleg kétórás kapaszkodással érjük el a négyezer méteres magasságot, ahol délidő lévén megpihenünk. Ebédcsomagunkból falatozunk, beszélgetünk, szokjuk a magasságot és közben heverészünk a köveken úgy egy órán keresztül.
A felhők szemlátomást gyülekezdeni kezdenek, így mi is elindulunk vissza a táborba. A hatalmas köveken lépdelve a lefelé haladás sem könnyű. Félúton egy havas letörést keresztezünk, nagyjából száz méter hosszan traverzálunk át a hófolton óvatosan lépdelve. A fejünk felett lévő felhő egyre sötétebb színbe öltözik, az először távolról érkező menydörgés egyre hangosabbá válik. Az eső csapkodni kezd sietősebb tempóra sarkallva bennünket. A csapat széthúzódik, a lassabban haladók kissé lemaradnak. Amikor átlépjük a tábor kőkerítésébe kapuként hagyott rést, egyre intenzívebben esik, de mire magunkra ölthenénk héjkabátunkat, már úgyis a sátrunknál vagyunk és gyorsan becsúszunk a sebtében lehúzott zipzár résén át. Kinézve a sátorból meglepődünk, sűrű felhő telepedett ránk, a látótávolság jó, ha van tíz méter.
A felhők elvonultával ismét vakító napsütésben sütkérezünk a sátrak között. Az Ararát fölötti égbolt is teljesen tiszta, jól látszik a hósapkás csúcsa, amely háttérben a mélykék égbolttal remek fotótémát szolgáltat a táborban lődörgő hegymászóknak.






Este hatkor vacsorázunk a közösségi sátorban, a menü valamilyen krémleves és marhahúsból készült pörkölt, hosszúszemű rizzsel. Ügyes fiú a kurd szakács, ezt már többször megjegyeztük. A levesből van repetára lehetőség, amelyet néhányak ki is használnak. Vacsora után ismét jó néhány fotó készül az Ararátról, majd a levegő rohamos lehűlésével behúzódunk a sátrainkba és bebújunk a jó meleg pehely hálózsákokba. Szerencsére még itthon indulás előtt beszereztük a Vodafone feltöltőkártyákat telefonjainkba, mivel a Vodafone teljes Törökországot EU-s országnak tekinti, ezért nem számol fel roaming díjat sem a telefonálásért, sem a mobil internetért. Ráadásul a lefedettség is korrekt, így kényelmesen tudunk kapcsolatot teremteni sátrunkból az otthoniakkal szinte ingyen.
Közben megérkezik a menetrendszerű éjszakai intenzív eső és viharos szél is, a vihar dörmögése, duruzsálása mellet hajtjuk álomra fejeinket.