7. nap
Egy újabb reggel, amikor útnak indulunk a célunk elérése érdekében. A szokásos bőséges reggeli után felkerekedünk és lelkesen vágunk bele a ránk váró több mint ezer méteres szint leküzdésébe. A duffle bag csomagjainkat szerencsére ismét lóháton viszik fel a 4200 méteren lévő 1-es táborba, de a hátizsákjainknak is van azért súlya.
Egy társunk az alaptáborban marad, úgy érzi sem ő, sem az időjárás nem alkalmas most a további hegymászásra, és mi tiszteletben tartjuk a döntését. (Elvette kedvét a minden éjszaka automatikusan megjelenő felhőszakadás és zivatar. Megvallom, mi is aggodalommal gondolunk az előttünk álló éjszakára.)
A mai útvonal nem tartalmaz meglepetéseket, folyamatosan emelkedő zord terepben van részünk. Időnként lovaskaravánok haladnak el mellettünk, mi pedig szorgalmasan félreállva engedjük őket tovább útjukon. Az egyik lovaskaravánon ismerős csomagokat fedezünk fel, ők a mi 4200 méteren lévő táborunkba igyekeznek. Itt kell megjegyeznünk a félreértések elkerülése végett, hogy több túraszervező vállalkozás üzemel a hegyen, akiknek saját táboruk van, tehát a mi helyi kurd utazás szervezőcégünk képviseletében van jelen Mustafa a túravezetőnk. Ennek a cégnek a tulajdonosa egy talpraesett lengyel hölgy Agnes, és a kurd férje.
A felső táborba vezető út barátságtalanul köves, murvás és helyenként meglehetősen meredeken emelkedő. Néhány órás kapaszkodás után megörülve meglátjuk a tábori sátrakat. Később kiderül, ez nem az a tábor, ahová mi megyünk, a miénk még magasabban van. Ebben is van valami jó, mert így közelebb vagyunk a csúcshoz, kevesebb szintet kell majd holnap letudnunk.
Tizennégy óra körül elérve a saját egyes táborunkat, kissé meglepődünk. A sátrak szétszóródva helyezkednek el, mindegyik ott, ahol annyi helyet találtak, a hatalmas kövek között, hogy éppen csak elférjenek. A konyhasátor megközelítése is kalandos, vagy egy hófolton átgázolva, vagy alulról viszonylag nagy ívben az éles köveken átevickélve, kerülőúton érhető el. A keskeny asztalon most is csemegék várnak minket frissítés gyanánt. A korábbi választék még bővült datolyával, többféle török édességgel, földimogyoróval, kesudióval.
A hálósátrak kiválasztása után mindenki méretes köveket keres a ponyvák rögzítéséhez, mert a viharos szél ijesztő módon rángatta őket. Attól félünk, hogy papírsárkány módjára a levegőbe emelkednek. Az óriási kövek szerencsére, amelyekkel körülraktuk a sátrakat megfelelő módon stabilizálták az építményeket..
A vacsora viszonylag korán történt, mert utána kerülnek kiosztásra a kötözős hágóvasak. Sajnos a mi saját tulajdonú automata hágóvasaink a súlykorlátozásnak estek áldozatul, így itthon maradtak, de tökéletesen meg fognak felelni a kölcsönzött vasak is.
A kapott hágóvasakat méretre állítjuk, majd a tárolótasakjában a hátizsákunkba tesszük őket.
Korán pihenőre térünk, mivel már éjfélkor indulunk a csúcsra. Ehhez 23 óra körül már szedelőzködni kell.
Azon már meg sem lepődtünk, hogy a sátrakat szaggató viharos szél mellé záporeső is szegődött. Az előjelzések szerint mire indulni kell el fog állni az eső.
Az ilyen éber alvás négyezer méter felett már egyáltalán nem pihenhető, csak az idő múlását várjuk kisebb szendergésekkel párosítva. Kábán ébredünk és kibújva a hálózsák melegéből öltözni kezdünk. A sátor külső tartójára délután helyezett digitális hőmérő plusz négy Celsius fokot mutat, amin meglepődünk. Kevesebbre számítottunk. Ez befolyásolja a tervezett öltözködést is, így a primaloft kabát a hátizsákban landol, később még szükség lehet rá. Az eső szerencsére elállt, az égbolt szép csillagos, felhőnek nyoma sincs.
Még vacsorakor megbeszéltük, hogy két csoportban indulunk neki a hegynek, aki gyorsabbnak érzi magát és jó erőben van, ráér egy órával később nekivágni. A már jól összeszokott ötösfogatunk alkotja a később induló csoportot, nekünk Mustafa lesz a vezetőnk és Hassan a záróember.
Komótos öltözködést, szedelőzködést követően az étkezősátorban hangolódunk az indulásra, próbálunk magunkba tömni néhány falatot, és termoszkulacsainkat is feltöltjük forró teával.
Nagyjából ötven perccel az első csoport után fejlámpáink fényénél mi is megindulunk a köves hegyoldal irányába.
Az alattunk lévő táborból pont ekkor ér ide vagy húsz spanyol hegymászó, akiknek nem tudunk szívből örülni, mert a keskeny úton az ő haladási sebességükhöz kell igazodni. Ennek is van jó oldala, az erőnket kellőképpen tudjuk tartalékolni nem visz el minket a lelkesedés. Szerencsére a jó minőségű LED fejlámpáink rendkívül jó fényerőt szolgáltatnak, így biztonságosan tudunk lépkedni a köveken felfelé. Néha megállunk egy kicsit pihenni, inni. Amikor egyre összefüggőbb lesz a kövek között a hó, Mustafa jelzi, hogy itt az idő a hágóvas felvételére. Kicsit korainak találjuk, de nem vitatkozunk vele. A hágóvasak acélkarmai alatt időnként élesen csikorognak a sziklakövek, de egyre összefüggőbb lesz a hóréteg, és a vas nagyobb biztonságot ad a meredeken emelkedő hegyoldalban. A monoton menetelés közben egyre világosabb lesz, a látóhatáron derengeni kezd a hajnal.
Már teljesen kivilágosodik, mire utolérjük a korábban induló társainkat. Meglepődve látjuk, hogy rajtuk még most sincs hágóvas. Itt már viszont indokolt lenne a viselése, de nem szólunk bele most sem a túravezetők dolgába. Miközben beérjük a csoportot a vezetők nagy tanakodásba kezdenek. Kiderül, hogy egy társunk nem kívánja folytatni az utat felfelé, kimerült és mivel messze még a csúcs – jó egy órányira – vissza akar fordulni. A párja vele tart, Hassan kíséri őket vissza az 1-es táborba.
Egyesülünk a korábban indult csoporttal, miközben egy sűrű felhő ereszkedik le a hegyre, alaposan lekorlátozva ezzel a látótávolságot vagy tíz méterre.
Nem ez az első eset, amikor elillan az esélye is annak, hogy csodálatos kilátásban legyen részünk a csúcsról. Ez egy ilyen sport, komoly szerencsére van szükség a részletek kedvező alakulásához. Egyszer csak felérünk egy viszonylag sík terepre, egy platószerűségre és már érezzük, hogy az utolsó felvonás következik.
A korábban indult csoportnál is utasításba adják a hágóvas felvételét – amit szerintünk már sokkal régebben kellett volna –, így van idő egy kicsit pihenni. A szél viharossá fokozódik, a hőérzet ezzel arányosan erőteljesen lecsökken. Előkerülnek az egyujjas melegebb kesztyűk és a pehelykabát alá felkúszik még egy réteg felsőruházat. A hágóvasakat a rutintalanabb túratársakra a kurd vezetők csatolják fel.
Vezényszóra ismét nekiveselkedünk, küszködve az újból meredekké vált jeges hegyoldallal és az erős széllel, ami éles, apró jégdarabokat csapkod az arcunkba. A kurd vezetők rendre eltűnnek a sűrű felhőben keresve a csúcsra vezető optimális utat. Szemből megérkeznek fülig érő mosollyal a már lefelé tartó spanyol csapat tagjai, és próbának bátorítani minket a „ten minute” kiáltásokkal.
Meg-megállva bevárjuk a lemaradozó barátainkat és újból nekiveselkedünk. A rossz látási viszonyok miatt a csúcson lévő szerakfal (jégfal) megpillantásakor tudatosodik bennünk, hogy felértünk! Az 5137 méter magas hegynek a tetején vagyunk! Egy örökkévalóságnak tűnt, bár ekkor még csak reggeli fél hetet mutat az óra.
Mindenki megkönnyebbül és boldogan fotózkodik a jégfal tetején. Mesterséges tereptárgy nem jelöli a csúcsot, de egyértelmű, hogy jó helyen vagyunk. Előkerül a magyar zászló is, és készülnek sorra a fényképek.
Az időjárás továbbra is mostoha, nehéz nyitva tartani a szemet a nagysebességgel vízszintesen repülő jeges hódara támadása közben.
A csontig hatoló hideg miatt kezdünk fázni a széltől védtelen csúcson és szedelőzködni kezdünk. Lefelé már lelkesebb a csapat, a siker általában növeli a tűrőképességet.
A jeges hófúvásban már el is tűntek a felfelé jövet hagyott lábnyomaink. Mindhárom kurd vezető elől megy és néha hangosan kommunikálnak egymással. Egy idő után kezdünk gyanakodni, hogy nem vagyunk jó helyen. Ez a félelmünk hamarosan beigazolódik, a kurdok látszólag össze-vissza futkosnak a hóban, keresve a lefelé vezető utat. Az is hamar kiderül, hogy GPS navigáció egyikőjüknél sincs.
Szerencsére indulás előtt még itthon minden eshetőségre számítva letöltöttem a telefonom lévő Locus Map applikációra a teljes törökországi turista térképet. Béla barátom ugyanígy cselekedett, csak a Mapy.cz térkép alkalmazással.
Mindketten elővettük a telefonokat és megállapítottuk, hogy legalább 4-500 métert eltértünk az iránytól, amerre a lefelé menő utat kell keresni. A legegyszerűbbnek az tűnt, hogy a meredek havas hegyoldalon az 5000 méteres szintvonalat kövessük és keresztezni fogjuk a keresett utat. A produkció nem volt veszélytelen, de áttraverzálunk a süppedős hóval borított hegyoldalon, közel egy órán keresztül taposva a lépéseket. Szerencsére mindenkin van hágóvas, ami lépésbiztonságot alaposan megnöveli. Folyamatosan figyeljük az elektronikus térképet, hogy megbizonyosodjunk a jó irányról. Az én telefonomat kölcsönkéri az egyik vezető, és előremenve meggyőződik róla, hogy jó az elképzelésünk. A bal oldalunkon lévő jégfal egy idő után elfogy, és megkönnyebbülve lépünk rá a már sokak által kitaposott lefelé menő útra.
A magashegyek sajátossága ez a tulajdonság, hogy aki már százszor volt rajta, az százegyedszer sem lehet biztos a dolgában. Az időjárás a legtapasztaltabb vezetőket is képes megtréfálni.
Szomorú adaléka a velünk történ esetnek, hogy egy héttel később két török hegymászó hasonló időjárási körülmények között ugyanígy eltévedt, és a holttestüket másnap találták meg 4900 méter magasan.
A lefelé vezető út bár hosszú, de eseménytelen. Amikor elfogy a hó a kövek közül, levesszük a hágóvasakat és eleinte botladozva, de körültekintően visszaereszkedünk az I.-es táborba.
A táborban eszünk egy meleg levest és rövid pihenést követően összecsomagoljuk a holminkat, ugyanis itt még nem ért véget a nap, további ezer métert kell ereszkednünk az alaptáborig, mivel az ottani sátrunkban fogjuk tölteni az éjszakát. Mire kipakolunk mindent a sátorból Hassán már el is kezdi bontani őket. Úgy látszik nem jön egyhamar utánpótlás és nem akarják, hogy a viharos szél kárt tegyen a viszonylag új sátrakban, amíg nincs rájuk szükség.
Elindulunk lefelé és bő két óra alatt már az alaptáborban találjuk magunkat, ahol jólesően és alaposan elfáradva leültünk a kövekre és kiértékeltük ez elmúlt tartalmas órákat.
Engedjetek meg néhány szót az Ararátról:
Az Ararát hegy egykétcsúcsú vulkáni masszívum, amely földrajzilag az Örmény-magasföld nyugati részén helyezkedik el. Az egyik csúcsa a Kis-Ararát (3896 m), a másik a Nagy-Ararát (5137 m).
Kevesen vannak, akik még nem hallottak erről a kultikussá vált helyről. Az Ararát török neve Agri Dagi, amely magyarra fordítva már beszédesebb, ugyanis azt jelenti, hogy a „fájdalom hegye”. A heggyel kapcsolatos érdekességeket növeli az a tény, hogy bár Törökországban található, de az Örmények szent hegye. Örményország címerében is látható. A területet szinte kizárólag kurd nemzetiségű emberek lakják, akikkel ugyanúgy elbánt a történelem, mint velünk bő száz évvel ezelőtt. A kurdok negyvenhatmillióan vannak, de saját országuk nincs, még autonómiát is kizárólag Iránban kaptak. Kurdisztán csak a kurdok lelkében létezik. Rettenetesen önérzetes, harcos emberek, akik még törökül sem hajlandóak beszélni. Időnként betelik náluk a pohár és fegyvert ragadnak hazájuk függetlenségéért, amelyek rendre véres leszámolással, rengeteg kurd ember halálával érnek véget.
Ezeket a sajnálatos tényeket csak azért említjük meg, mert amíg az Ararát lábához értünk számtalan katonai ellenőrző ponton kellett megállnunk, illetve az Ararát megmászása is katonai engedélyhez kötött. Legutóbb Kirgizisztánban a Pamírban kellett ilyen engedélyeket beszereznünk.
A keresztények is elfogultak az Araráttal, mivel a hegy a jelképe a föld özönvíz utáni újra népesítésének. Az özönvíz (vagy vízözön) történetének leírása a Bibliában Mózes első könyvében, a 6–8. fejezetben található.
