Elég rossz alvók vagyunk, és ez a magasság nem kedvez a nyugodt pihenésnek, de itt az alaptáborban ez után a hosszú és kimerítő nap után nagyon jót aludtunk a hálózsákjainkban. Reggel összecsomagolunk minden holminkat és egy kiadós reggeli elfogyasztása után megkezdjük levonulásunkat a hegyről.
Ahogy ballagunk vissza a civilizáció irányába, újra utunkba kerül a négy testvér, akikkel felfelé jövet is találkoztunk, és lelkesen ajánlgatják portékájukat (dobozos sör, tea termoszból, kézzel horgolt és kötött terítők és női kendők, sálak). Szerencséjük van, sok szép kendő gazdára talál a lányok személyében. Andrea még az ezüst fülbevalóját is nekiajándékozza az idősebb leánynak. Menetközben meg-megállunk és csodáljuk a tájat, próbáljuk jól emlékezetünkbe vésni a látottakat és az itt átélt élményeket.
Mindig nehéz szívvel mondunk búcsút az aktuális hegynek.
A kisbuszunk (és a málhazsákunk a lovakkal) már a hegy lábánál vár minket, hogy Doğubayazıt városába vigyen, ahol felvesszük a szállodában hagyott csomagjainkat. A szállodába megérkezve gyorsan megszabadulunk a bakancsainktól és könnyítünk a ruházatunkon is, majd veszünk egy-két péksütit és dobozos gyümölcslevet ebéd gyanánt.
Ebéd után egy kis kulturális program következik, meglátogatjuk a város feletti hegyoldalon épült Ishak Pasha Szeráját, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik a környező tájra, többek között Törökország legmagasabb csúcsára, vagyis az Ararát hegyre.
Az ezeregy éjszaka-hangulatot árasztó palota egy igazán impozáns történelmi épületkomplexum, a késő oszmán Birodalom építészetének egyik legkiemelkedőbb példája. Egyedülálló stíluskeverékéről ismert, amely ötvözi az oszmán, perzsa és örmény építészetet.
Az 1685 és 1784 közötti években épült palota épületegyüttese több különböző részből áll: találunk itt mecsetet, adminisztratív épületeket, archívumot, konyhát, sok-sok lakószobát, tágas udvarokat, és még kórházat is.
A csodaszép palota napjainkban múzeum és népszerű turisztikai célpont, restaurálási munkálatai a 20. század második felében kezdődtek és jelenleg is tartanak.
Ezután a kitérő után újra Van városa felé vesszük az irányt, de útközben még egyszer megállunk egy rövid sétára, mégpedig a szintén népszerű Muradiye Vízeséseket látogatjuk meg. Szombat lévén óriási tömeggel találjuk szembe magunkat, de így is megéri, mert csodaszép látványban van részünk.
Még egy program van a mai napra betervezve, a Van-tóban fekvő Akdamar szigetén lévő Szent Kereszt templom felkeresése, ami kb. 4-5 órás elfoglaltságot jelentene a számunkra.
Itt kell elmondanunk azt, hogy igen tudjuk, 16 ember igényeit (15 fő + túravezető) összehangolni és ennyi különböző életkorú és mentalitású embernek egymáshoz alkalmazkodni nem egyszerű feladat. Ezért nem is voltunk teljesen nyugodtak, mikor indulás előtt megtudtuk, milyen nagy lesz a csoportunk létszáma. Be kell vallanunk, hogy óriási pozitív csalódásban volt részünk az út során, mert a csoportdinamika nagyon jól működött, remek emberek ismeretségével lettünk gazdagabbak és semmilyen konfliktus nem nehezítette meg a hegyen töltött napokat. Egyetlen egy emberrel nem sikerült mindig, minden körülmények között egy hullámhosszra kerülnünk, a túravezetőnkkel. Próbáltuk, de nem mindig értettük, remekül példázza ezt az utolsó napi történetünk is.
Az volt a terv, hogy aki nem akar menni hajókázni a szigetre, megnézni a templomot (kb. 20 perc programért 5 óra távollét, délután 4 és 9 óra között), azt a busz kiteszi a szállodánál és zuhanyozhat, vacsorázhat, vásárolhat, sétálhat a városban stb. Velünk együtt 15 főből 10 ember választotta ezt a verziót.
Ennek ellenére egyszer csak hirtelen megáll a buszunk a szállodától tizenegynéhány kilométerre, a városon kívüli négysávos gyorsforgalmi úton (1,1 milliós város), és közli a túravezető, hogy minden cókmókunkkal szálljunk le a buszról, mert már nincs idő bemenni a városba. Jussunk be, ahogy akarunk!
Aki jól ismer minket, tudja, hogy évek óta túraszervezéssel és túravezetéssel is foglalkozunk szabadidőnkben, de ilyen esetet még csak elképzelni sem tudnánk.
Még fel sem ocsúdunk ámulatunkból, mikor megáll mellettünk egy török un. iránybusz és kérdezik hova tartunk. Mi mutatjuk nekik a hotel nevét egy névjegyen, erre kiszáll a sofőr és a segítője, és elkezdik bepakolni a táskáinkat. Felzsúfolódunk a tömve levő kisbuszra és próbáljuk megtudakolni a viteldíjat. Hamar kiderül, hogy nem értjük egymást, ők nem tudnak angolul, mi nem tudunk törökül. Valahogy csak beírnak egy összeget az egyikünk telefonjának számológépébe, azt ki is fizetjük, de látjuk nem így gondolják. Továbbra sem értjük mit akarnak, pedig már beszáll a párbeszédbe egy fiatal török diáklány is, miközben a sofőrünk feje egyre pirosabb lesz és egyre hangosabban gesztikulál. Valószínűleg úgy gondolja, nem akarunk fizetni. Mire a kislány segítségével sikerül megérteni, hogy fejenként gondolják a kifizetett díjat, és a csomagokért is fizetni kell, akkor már késő. Feleslegesen szedjük össze a kért pénzt, addigra a sofőr elveszti a türelmét és a következő megállónál ledobálja a táskáinkat a buszról. Hiába lobogtatjuk az orra előtt a köteg lírát, úgy otthagy minket az út szélén, mint Szent Pál az oláhokat! Szerencsére ekkor már csak kb. 800 méterre vagyunk a hoteltől, így a hátunkra vesszük a zsákjainkat, kezünkbe fogjuk a többi motyónkat, táskákat és szatyrokat, és mint valami szakadt hajléktalanokból álló karaván, megindulunk a szállásunkra gyalogosan.
A szobák elfoglalása után alapos zuhanyzással indítunk, (5 nap tábori élet és fürdésmegvonás után 32 fokban ez maga a mennyország), majd a már korábban jól bevált Karavánszeráj nevű éttermet felkeresve alaposan bevacsorázunk a finomabbnál-finomabb helyi ételekből.
Teli hassal sétálni támad kedvünk, késő estig rójuk a város utcáit és örömmel konstatáljuk, hogy milyen nagy a nyüzsgés ilyenkor is. Este 8 után még szinte minden üzlet nyitva van, kilenc körül kezdenek pakolni és zárni.
Nincs kedvünk még visszamenni a hotelbe, ki akarjuk élvezni az utolsó itt töltött perceket is, hiszen holnap reggel már korán indulunk a repülőtérre és utazunk haza.
