Madeira az Atlanti-óceán virágoskertje és az örök tavasz szigete
1-2. nap
Földrajzilag Afrikához tartozik, hiszen Marokkótól mintegy 600km-re Nyugatra található, viszont közigazgatásilag Portugália autonóm régiója, bár Lisszabontól való távolsága több mint 1000km. Másfélszer akkora területen, mint Budapest, negyedmillió ember lakja életvitelszerűen.
Az óra közép Európához képest egy órával kevesebbet mutat, bár nekünk először furcsa volt, hogy a nap fél nyolc körül kel, és reggel nyolc órakor még világítottak az utcai lámpák. Cserébe viszont este kilenckor még elég jó látási viszonyok között sétálhattunk a településeken, nem kellett vaksötétben botorkálni, mint itthon.
Kissé rendhagyó módon a magashegyek világa helyett egy új kihívást kerestünk magunknak az idei évre. Kedves barátunk, hegymászótársunk Dr. Desztics-Deli Szilvia javaslatára most egzotikus környezetben tettük próbára magunkat és egy igazi turistaparadicsomba, Madeira szigetére repültünk.
Az átlagos turistáktól eltérően – akik bérelt autóval kirándulgatnak a szigeten – mi gyalogosan vágtunk neki a sziget turistaútvonalainak, hátunkon a teljes felszerelésünkkel, hogy megismerjük ennek a földrésznek azon részeit is, amelyet a kirándulgatók csak fotókon láthatnak. Természetesen – mint részletezni fogjuk – mi is meglátogattunk olyan népszerű helyeket is, mint a sziget legmagasabb hegycsúcsa a Pico Ruivo vagy a Szent Lőrinc-félsziget.
A Madeirán töltött tíz túranapunk során közel kétszáz kilométert talpaltunk, hellyel-közel hétezer méter szintemelkedést leküzdve.
A szigeten vadon nem élnek emlősállatok, az állatvilágot a madarak, gyíkok és rovarok képviselik, na meg a halak a tengerben. (Rágcsálók elvétve előfordulhatnak.) Meglepő volt látni, hogy az egzotikus virágokkal vastagon telehintett, botanikus kertnek is beillő szigeten alig-alig láttunk pillangót.
Húsvét hétfőn érkeztünk meg a Portugáliához tartozó Madeirára, a sziget Fővárosától, Funchaltól 14 km-re épült és Cristiano Ronaldoról elnevezett repülőtérre.
A világ legveszélyesebb repülőterén már volt szerencsénk minden gond nélkül le- és felszállni 3 éve Nepálban, így a 9. legveszélyesebbnek titulált reptér semmilyen félelmet sem keltett bennünk. Már a landoló repülőgépünk ablakából szemügyre vettük a reptér speciális építészeti megoldását és különleges elhelyezkedését. A kb. 2,5 km hosszú kifutópálya egy része hatalmas betonoszlopokon áll az óceánban, ugyanis egyik oldalról hegyek, a másik oldalról pedig az óceán határolja.
Reptéri transzferrel jutottunk el első szállásunkra Machico-ba, ahol a szállás elfoglalása és a nehéz hátizsákok lepakolása után rögtön a városka felfedezésére indultunk.
Boltot kellett találnunk, hogy másnapra valami élelmet vegyünk, aztán felkutattuk a buszpályaudvart, mert reggel busszal terveztük a Szent Lőrinc-félsziget túraútjait megközelíteni; és természetesen egy finom vacsorára is vágytunk már, mert erősen estefelé járt az idő.
Madeira egykori fővárosa a későbbiekben meglátogatott, hegyek mögött megbúvó falvakhoz képest nyüzsgő városkának bizonyult, számtalan üzlettel, étteremmel, kávézóval, tengerparti sétánnyal, ősöreg hatalmas platánfasorral és állítólag itt épült fel a sziget első kápolnája is. A sziget növényvilága azonnal megbabonázott minket, tátott szájjal kószáltunk a házak között (szerintem néha a portákon belül is) a zegzugos lépcsősorokon és ösvényeken, és nem tudtunk betelni a különleges növények és színpompás virágok látványával. Ennek ellenére már itt első este feltűnt nekünk a rengeteg elhagyatott, romos ház és gondozatlan kert.
Azt azért nem árt tudni Madeiráról, hogy egy talpalatnyi vízszintes terület sem található rajta, ezért az a gondolat, hogy elsétálunk a boltba vagy az étterembe vacsorázni, az oda-vissza kb. 4-6 km gyaloglást jelent 2-300 m szinttel.
Első túranapunkon Madeira rögtön megmutatta nekünk a másik arcát, hiszen a kopárságáról is híres keleti földnyelvre, a Szent Lőrinc-félszigetre indultunk egy könnyű bemelegítő túrára. A túraútvonal kezdetben még kellemesen dimbes-dombos, füves-virágos környezetben az óceánpartján tekereg, majd egyre meredekebbé, kietlenebbé és szelesebbé válik, a vége egyáltalán nem adja könnyen magát. Viszont elmondhatatlanul gyönyörű a látvány, amit fokoz a végeláthatatlan óceán kékje és a barnás-vöröses morzsalékos talaj által keltett kontrasztos színvilág.
Hatalmas kaland volt megtapasztalni túránk során az óceán közelségét, a sós pára ízét a szánkban, a hajunkat borzoló szél cirógatását, a fülünket megütő hullámzás moraját, a végeláthatatlan víztükrön megcsillanó napfény látványát. Számos helyen megfordultunk már az elmúlt években, de ez az élmény teljesen új volt számunkra, úgy éreztük már ezért megérte eljönni ide, ennél szebb túránk úgysem lesz.
Aztán eljött a másnap reggel, mikor elindultunk Machiko-i szállásunkról Porto da Cruzba a Levada do Caniccal – Boca do Risco – Vereda do Lavano útvonalon, és a nap során ugyanez az érzés kísért végig minket, hogy „Úristen, ez valami csoda! Ilyen gyönyörűt még életünkben nem láttunk!”. Szerencsére ez a benyomás megmaradt az egész ott-tartózkodásunk idejére.
A települést elhagyva levada-túrával (részletes magyarázat a következő posztban) kezdtük a napot, majd végig az óceánpartját követve vezetett a túraútvonal fent a hegygerincen. Lépten-nyomon megálltunk, megcsodáltuk és lefotóztuk a szebbnél-szebb színpompás virágokat, a hatalmasra nőtt kaktuszféléket és kövirózsákat, miközben bujkáltunk az óriás páfrányok között, elmerülve az égig érő eukaliptuszfák illatában.
Eddig megtett táv: 40km, szint: 1560m
