3-4. nap
Meglehetősen magas szintvonalon, de már aszfalt úton érkeztünk be Porto da Cruz település magasan fekvő lakóházaihoz. A falvak, városok nagy részére jellemző a szigeten, hogy egy völgykatlanban találhatók így a felsőbb régióban lévő lakóházak és a völgy alján épültek között akár két-háromszáz méter szintkülönbség is elképzelhető.
Porto da Cruz az Északi part legkeletibb falva, a sziget legrégebbi települése, mintegy 3200 lakossal. Nevét arról a keresztről kapta, amit az első Portugál telepesek állítottak fel a tengerparton. Itt található madeira egyik tradicionális rumlepárló üzeme, amit legnagyobb sajnálatomra mi nem látogattunk meg!
A vacsorát közvetlenül a tengerparton található Paca Velha nevű étteremben fogyasztottuk el, az étterem kínálata érthető módon a halételekre és tenger gyümölcseire van hangolva, amely finoman szólva sem az én ízvilágom, így már előre láttam az elkövetkezendő napokra a sorsomat. Vacsora után a sarkantyúvirágokkal borított tengerparton sétálva hallgattuk az óceán nem éppen nyugodt hullámverését és hüledezve néztük a jéghideg vízben szörföző srácot.
A szállás igazi turistaigények kielégítésére szolgált. A fiúk és lányok külön szobában aludtak, de Bélának már csak a földre helyezett ágymatrac jutott. Ő egyébként is mindig hajnalban ébred és csendben kiosonva feltérképezi a környéket. Most sem történt ez másképp, csakhogy Béla barátunk a tengerparton sétálva az algás, nyálkás köveken megcsúszott és a homlokára beszerzett egy csúnya vágásszerű sebet, amelyet induláskor még el kellett látni.
Szállásunk viszonylag közel volt a tengerszinthez, de a következő településre – ahová el kellett jutnunk – a turistaút a völgykatlan másik peremén át vezetett, ezért olyan meredek aszfalt burkolatú utakon indultunk neki az aznapi etapnak, amelyeket nálunk elképzelni sem lehet. Közben tátott szájjal néztük a lakóházakat körülvevő konyhakertek növényeit. A megszámlálhatatlan féle virágokon túlmenően banán-, és cukornád ültetvények mellett haladtunk el, sőt szemtanúi lehettünk a cukornád aratásának is.
Porto da Cruz és Faial között emelkedik az északi part jelképének is tekintett 590 méter magas sasok sziklája, amely a nevét az egykoron a sziklán fészkelő halászsasokról kapta, és amelyen természetesen a mi utunk is átvezetett. A szikla csúcsára egy keskeny, de annál meredekebb, kevesek által járt túraúton lehetett feljutni. Azt hamar megszoktuk, hogy a nagyobb kihívást jelentő túrautvonalakon elvétve lehet emberrel találkozni, nem úgy, mint tegnap a Boca do Risco frekventáltabb, jelzett útvonalán, ahol a barátságosan, szinte vízszintesen a hegy oldalában haladó, és lélegzetelállító panorámával rendelkező ösvényen hemzsegtek a túrázók. Ez a tény csak növelte az önbizalmunkat.
A csúcsot jelentő betontömb mellett több csoportképet is készítettünk és egy eukaliptusz erdőn keresztül ereszkedve fokozatosan haladtunk a következő völgyben lévő Faial település irányába. Mivel úgy számoltunk, hogy dél körül fogunk megérkezni a közbenső állomásként szolgáló falucskába, nem vásároltunk ebédre való elemózsiát, azt terveztük betérünk egy étterembe és melegételt eszünk.
Már elmúlt dél, amikor elértük az első hegyoldalban lévő lakóházakat. A települést itt is szokásos módon egy mély folyóvölgy vágja ketté, amelynek alján a Rib Seca folyó ömlik a tengerbe. A kinézett étterem „természetesen” a völgy túlsó oldalán volt található, viszont a közúti hídon ez még legalább öt kilométert jelentett. Mi kreatív módon találtunk a térképeken egy túraútvonalat, amely jóval rövidebben a folyó szintjére lemenve a vízen átvezetve juttatott volna a túloldalra. Kb. másfél kilométert megtéve, és közben jó száz métert süllyedve, szuperül kiépített lépcsősoron, ösvényen haladtunk, és csak a vízparton szembesültünk azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy a folyó meglehetősen mély és semmilyen átkelési lehetőség nincs rajta. Hiába hívogatott a túlparton jól látható módon a túraút folytatása. Tehát zsákutcába kerültünk. Rövid tanakodás után, nem lévén más lehetőség, visszakapaszkodtunk a száz méter szinttel magasabban lévő házakhoz, és az országúton – egyre éhesebben és elcsigázottan – nekiindultunk, hogy átkeljünk a több kilométerre lévő közúti hídon a túloldalra. Szerencsére a híd túlsó oldalán hamar megtaláltuk a kiszemelt éttermet, ami előtt bánatunkra hosszú sor kígyózott.
.
A finom ebéd után jóllakottan – turistaút nem lévén – közút mentén jutottunk el Santana városkába aznapi szállásunkra. A vacsorát az útközben talált szupermarketben vásárolt hidegétellel oldottuk meg a szálláshely közös étkezőjében.
Ez volt az egyetlen szálláshely, ahol reggelit is kaptunk, így arra nem volt gondunk.
Másnap a közös reggeli után felkerekedtünk, hogy a leghosszabb és legnehezebb túranapunkat teljesítsük. Az úticélunk Madeira legmagasabb hegyének a Pico Ruivo 1860 méteres csúcsának meghódítása volt.
A Levada do Caldereirao Verde túraösvényen indultunk el, és nagyjából három kilométer után elértük a Queimadas parkot, ahová autóval is fel lehet jutni a kényelmesebb turistáknak.
Innen még ezer méter szintemelkedés várt ránk meglehetősen mostoha úton, ahol már rajtunk kívül mindössze két-három emberrel találkoztunk az Archada do Teixeira menedékházig. A közel 1600 méteren lévő turistaházhoz jó minőségő aszfaltút is vezet, amely már messziről meglátszott a parkolóban és útszélen álló autók nagy számából. Az az embertömeg, amely itt fogadott minket kissé mellbevágó volt. Ekkor már nagyjából három órája úton voltunk.
Picit illúzióromboló az az érzés, amikor egy ilyen helyen az autóból frissen kiszállt kosztümös körömcipős, papucsos emberek vesznek körül és vidáman szelfizve küldik a fotókat távoli barátoknak, bezsebelve tőlük az elismerést a „teljesítményükért”!
Erre a pontra érve már teljesen megszűnt a növényzet, ami addig körülvett minket, így előkerültek a fejfedők és naptejek az erős napsugárzás elleni védekezésül.
A kiránduló embereket kerülgetve elindultunk a három kilométerre lévő hegycsúcs irányába. A csúcsra vezető úton végig jó minőségű járda kanyarog, vigyázva a kocaturisták bokáira. (Állítólag Madeirán jóval magasabb az egy főre jutó traumatológusok száma, mint bárhol a világon.)
A Pico Ruivo csúcsán a teraszosan elhelyezkedő kilátópontokról szédületes kilátás tárult elénk, amit csak fokozott a tető alatt mementóként elhelyezkedő és időnként a felhőkbe burkolódzó „halott fák” kísértetiesen sejtelmes hangulata. A felhők jöttek-mentek a lábaink alatt, ott gomolyogtak körülöttünk, ennél szebb helyet nem is találhattunk volna az ebéd gyanánt magunkkal hozott szendvicseink elfogyasztásához.
Ugyanazon az úton ereszkedtünk vissza a kiindulópontunkra, amelyiken jöttünk, de egyáltalán nem siettünk. Megálltunk egy kávéra és sütire az Archada do Teixeira menedékházban, majd lefelé poroszkálás közben tovább folytattuk a már reggel megkezdett poénos fotók készítését, igyekeztünk kiélvezni a nap minden pillanatát.
Este egy finom vacsorával búcsúztunk Santana városától, mert reggel megint szedelőzködtünk és vándoroltunk tovább.
Ezen a 2 napon megtett táv: 43 km, szint: 2300 m (Eddig összesen: 83 km, 3860 m)
