7-8. nap
Bőséges reggeli után indultunk neki az újabb kihívásnak. Eleinte Boaventura utcáin és gyalogösvényein, majd a földműves parcellák között kacskaringóztunk, míg el nem hagytuk a települést magunk mögött és ki nem bukkantunk egy kilátóponton. A Miradouro do Bom Jesus nemcsak lenyűgöző kilátópontot kínál, ahonnan pazar panoráma nyílik az Atlanti-óceánra és a sziget csodaszép partvidékére, hanem egy kellemes pihenőhelyként is funkcionál. Egy picit mi is megpihentünk, ettünk egy-egy csokit, készítettünk jónéhány fotót és élveztük a remek időjárást és próbáltuk emlékezetünkbe vésni ezt a nem mindennapi látványt, ami a szemeink előtt elterült.
A kilátópont elhagyása után nem sokkal az aszfaltút kezdett kalandossá válni, mert az elmúlt évek többszöri sziklaomlása miatt hatalmas kőtömbökön és törmelékhalmokon kellett átverekedni magunkat az előrehaladás érdekében. Ennek ellenére láthatóan nem mi voltunk az egyedüli arra járó turisták, mások már kellemes kis ösvényt jártak ki előttünk. Az út hamarosan egy alagútban folytatódott, ahonnan kibukkanva már ráláttunk a tengerparton megbúvó következő kistelepülésre, Ponta Delgada-ra.
Na, és itt jött el az az egyetlen egy pillanat, amit szívesen kihagytam volna ebből a csodaszép 12 napból. Ezt az apró mozdulatsort kitörölném, ha lehetne a múlt emlékkönyvéből.
Olyan sokszor kérdeztétek már tőlünk, hogy: „Soha nem ért még baleset titeket?”
Mi mindig büszkén állítottuk: „Soha!”
Jelentem, nekem itt ezen a ponton sikerült állóhelyből (minden nekifutás nélkül), a vizes aszfalton (nem a hegyen, nem a sziklákon egyensúlyozva, nem jégen csúszkálva) egy akkora fejre esést produkálni, olyat szólt az aszfalttal összecsókolódzó homlokom, mint egy ágyú. A párom szerint visszhangzott az alagútban. Szerencsétlenségemre a jobb vállam és a karom alám-, vagy hátra csavarodott valami rejtélyes módon úgy, hogy a hátamon a nagy zsákkal és a lüktető, szédülő fejemmel hirtelen fel sem tudtam állni segítség nélkül.
A döbbenet elmúltával természetesen a társaim összevakartak az útról, levették a zsákomat, adtak inni, és egy vizes törölközővel letörölték a homlokomat. Egy gyors öntesztet végezve rájöttem, hogy szerencsére tudom mozgatni a kezemet, a fejem sem vérzik nagyon, így egy vizesruhát rögzítettünk csősállal a lehorzsolódott homlokomra. Pár perc pihenő után folytattuk a túrát a lábunk alatt elterülő, kb. 1 km-re lévő település felé. Ezúton is köszönöm Bélának, hogy átvette Szilvi zsákját, ő meg vitte az enyémet (mert az nagyobb és nehezebb volt egy kicsit, mint az övé). Laci meg Misi pedig gardedámként csapódott hozzám.
A falu főterére érve újra szédülni kezdtem, ezért szóltam, hogy le kell ülnöm egy picit. Valami csoda folytán pont egy gyógyszertár előtt álltunk meg, így bementünk segítséget kérni. Azt megtudtuk, hogy orvos nincs a településen, de adtak bepanthene kenőcsöt a horzsolásaimra. Laci közben hívott egy taxit, mert a rögtönzött kupaktanács úgy döntött, hogy a mai túrát ezen a ponton befejezettnek tekintjük (még kb. 15 km lett volna hátra), és járművel jutunk el mindannyian a következő szállásunkra. Ezt abban a pillanatban egyáltalán nem bántam.
11 óra körül érkeztünk meg Seixal-ba a Hotel Solmarba, ahol a szobáink még takarítás alatt voltak, de a teraszon lepakolhattunk és pihenhettünk egy kicsit. Mire elkészültek a takarítással, addigra egy ijesztően féloldalas egyszarvú lett belőlem, ugyanis a jobb szemöldököm fölé egy kb. lúdtojásnyi méretű, lilás-fekete vérömleny nőtt. Gyorsan lementem az étterembe és kértem a pincérnőtől egy kis jeget, ami segített lehúzni a duzzanatot.
Eközben a többiek felfedező körútra indultak a mindössze 800 fő lakosú kisvároskába, és örömmel újságolták mikor visszatértek, hogy találtak egy csodaszép fekete homokos szabadstrandot a hoteltől 500 méterre. Homokos strand egyébként nem nagyon található a szigeten, mert a partok többsége sziklás, kavicsos. Ráadásul ilyen meleg idő még egy napunkon sem volt (26 fok). Mi lenne, ha elmennénk fürdeni az Atlanti-óceánba? – szegezték nekünk a kérdést.
Nem tehettünk mást, muszáj volt megmártózni a kellemesen hűs habokban és élvezni egy kicsit a vad óceán természetes hullámfürdőjét.
Seixalban egyébként van egy másik strand is nem túl messze innen, ami szintén természetes úton keletkezett, és nagy népszerűségnek örvend. Magától értetődően vacsora előtt elsétáltunk oda is, mert szerettük volna közelebbről megnézni. Nem mentünk be a strand területére, már nem terveztünk fürdeni, elég késő volt, nemsokára zártak is, így nem akartunk belépődíjat fizetni. Kívülről nézve is fantasztikus látványt nyújtott a vulkanikus, lávaköves árapály medencék csokra az óriási sziklaívekkel, barlangokkal és rengeteg felfedezésre váró természetes sziklamedencével.
Vacsora közben megbeszéltük, hogy a másnapi menetrendet a közös reggeli közben fogjuk pontosítani, meglátjuk milyen lesz az éjszaka, hogy fogom érezni magam reggel.
Reggelre a vérömleny egy része lehúzódott a szememre és ezzel zavarta a látásomat, a fájó jobb kezemmel nem nagyon tudtam fogni (segítségre szorultam öltözésnél, a zsák le- és felvételénél, stb), ezért megbeszéltük, hogy ketté válunk. Mi a párommal a tegnap már felfedezett kőomlásos tengerparti úton közelítünk Ribeira da Janela tengerpartja felé, hogy egy kicsit csökkentsük a ránk váró szintet, utána úgyis fel kell kapaszkodnunk Santa (térképen: Santa Maria Madalena) házai közé, a szállásunkhoz. A többiek hárman pedig, az eredeti terveknek megfelelően a hegyen át mennek a felső úton, de telefonon tartjuk a kapcsolatot.
Alighogy elindultunk a hotelből, leszakadt az ég. Olyan hírtelen kezdett szakadni az eső, hogy nem volt érkezésünk az esőkabátokat sem előszedni a táskákból. A közelben észrevettünk egy kávézót és oda behúzódva vártuk meg, míg elcsendesedik egy cseppet az égi áldás és félénken kisüt a napocska. Innentől kezdve az egész napunkat végigkísérte az eső, délután még egy viharosan érkező jégesőhöz is volt szerencsénk.
Ezektől az apró zavaró körülményektől eltekintve nagyon jót túráztunk, rendkívül látványos és kalandos útvonalon. Kerülgettük a sziklákat és a törmeléket a régi úton, utat törtünk a majd 3 méteres nád hajtásai között, egyensúlyoztunk a beszakadt, hiányos úttest szélén, a keskeny betonszegélyen, sétáltunk sötét alagutakban és megcsodáltuk Ribeira da Jenela település különleges formájú bazaltszikláit a tengerparton. Majd végtelennek tűnő és folyamatosan emelkedő zegzugos csatornákon és ösvényeken keresztül, a viharban botorkálva kerestük a szállásunkat a megadott cím alapján. Közben még a GPS is megtréfált minket egyszer.
Éppen ezért nagyon megörültünk, mikor délután végre – a nyakunkba kapott jégeső miatt csuromvizesen és átfagyva – megláttuk a házat, ami ismerős volt a booking-ról, és a házinéni vidáman bólogatott, hogy ez az, jó helyen járunk.
Mire a többiek megérkeztek a szállásra, mi már lezuhanyozva, száraz ruhában és befűtött szobákkal vártuk őket.
Ezen a 2 napon megtett táv: 45 km, szint: 1650 m (Eddig összesen: 169 km, 6460 m)
