Előzmények
Több mint tíz éve, hogy a nejemmel megismerkedtünk a magashegyek világával, amely első látásra szerelemnek bizonyult és azóta is tart. Amikor csak lehetőségeink engedik, meg sem állunk a hazánkat körülölelő hegységek valamelyik magaslatáig.
Immáron öt évvel ezelőtt a tiszaújvárosi Természetjárókkal közösen úgy határoztunk, hogy belekóstolunk a háromezer méter feletti hegycsúcsok világába. Ilyen helyekre azonban már nem illik csak úgy saját elhatározásból nekiindulni, ezért keresnünk kellett olyan vezetőket, akik rendelkeznek magashegyi jártassággal és képesek biztonságosan vezetni bennünket. Így ismerkedtünk meg a győri Ibexsport két remek hegymászójával, Kovács Alberttel és Kovács Zoltánnal, akikkel azóta már számtalan kalandot átéltünk elsősorban az osztrák és olasz Alpok legmagasabb csúcsait ostromolva és sikeresen meghódítva. Az eltelt évek alatt kapcsolatunk remek sportbarátsággá kovácsolódott és azóta minden évben eltöltünk néhány napot közösen az örök hó birodalmában.
Alberték három évvel ezelőtt belekezdtek a saját szervezésű Hópárduc expedíció sorozatukba, amely a volt Szovjetunió területén található öt darab hétezer méter feletti hegycsúcs meghódításából áll. Ma e hegycsúcsok közül kettő Tádzsikisztánban, három pedig Kirgizisztánban található. Ők az elmúlt három nyarat már Kirgizisztánban a Pamír és a Tien-shan hegységek ormait ostromolva töltötték, ezért tavaly úgy döntöttek, meghívnak néhány embert magukkal egy kis ízelítőt adva nekik az expedíciós hegymászás szépségeiből és nehézségeiből egyaránt. Óriási megtiszteltetésnek vettük, hogy mi is mindketten bekerültünk a meghívottak közé.
Az expedíció nem egy hétköznapi kihívásnak ígérkezett, ezért alaposan átgondoltuk a várható pozitív és negatív hatásokat egyaránt és úgy határoztunk, hogy már csak életkorunknál fogva sem biztos, hogy sok ilyen lehetőséget tartogat számunkra még a sors, így szilárd elhatározással belevágtunk ebbe a vállalkozásba és elfogadva kedves barátaink invitálását, lelkesen csatlakoztunk a Yuchin Expedíció 2019 csapatához.
„A magashegyi mászás nem „túrázás, csak kicsit magasabban”. Speciális módszerek híján nehéz lenne feljutni 5000 méteres magasság fölé. Ingázás, csapatmunka, különleges felszerelés a feltétele.„
Az elhatározástól az indulásig eltelt egy évben becsületesen készültünk életünk nagy kalandjára lélekben és fizikailag egyaránt, amikor egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy elérkezett a kissé szorongva várt indulás napja.
Repülőgépünk – amelyre már januárban megvettük a jegyeket – a Bécs–Schwechati nemzetközi repülőtérről indult Moszkvába a Sheremetyevo repülőtérre ahol két óra várakozás után átszálltunk arra a gépre, amely Kirgizisztánba repített minket mintegy hat órányi utazással. Kirgizisztánról előzetesen annyit kell tudni, hogy kétszer nagyobb területen fele annyi ember él, mint Magyarországon és a területének kilencven százaléka magashegységnek minősül.
Hajnali fél ötkor sikeresen leszáll a repülőgépünk Osh-ban, Kirgizisztán második legnagyobb városában. A viszonylag hosszú útlevél ellenőrzést követően megkerestük komoly méretű és súlyú poggyászunkat (hiszen a ruházaton túlmenően kötelet, hágóvasakat, sátrat, hálózsákokat, derékaljat, gázfőzőket, edényeket, élelmet is hoztunk magunkkal) és reggel hat órára érünk a szállásunkra a város szélén lévő Sunrice Hotelbe.
Még a repülőtéren egy tinédzser suhanc mindenkinek a kezébe nyom két darab celofánba csomagolt gyári mobiltelefon SIM kártyát, amelynek igen nagy hasznát vesszük itt tartózkodásunk alatt, mivel fillérekért (kb. 200,- Ft) biztosítja a mobilnet kapcsolatot egy hétig, ahol találunk kellő lefedettséget.
A hotelben elaludni nemigen tudunk – erre a repülőgépen sem fecséreltük az időt, a várható kalandok izgalma miatt – ezért fél nyolckor már reggelizünk, és elindulunk taxikkal a városnyi méretű bazárba megvásárolni a még szükséges eszközöket és némi élelmiszert.
Megdöbbenten vesszük tudomásul, hogy a legnagyobb kihívást a helyi fizetőeszköz beszerzése jelenti (Som a neve és négy forintért adnak egyet), mivel sehol sem akarnak cserébe Eurót elfogadni a pénzváltók. A forinttal értelemszerűen nem is próbálkozunk.
Miután az ötödik banknál sikerül szert tenni némi helyi valutára, következhet a vásárlás, itt ugyanis nincsenek hipermarketek, hanem mindent ezen a nagy kiterjedésű és zsúfolt bazárban lehet megvásárolni, ahol természetesen bankkártya használata szóba sem jöhet.
Kirgizisztán európai szemmel egy kicsit ellentmondásos és nehezen átlátható ország. A legelső, ami az ideérkező turistának feltűnik, az a retro érzés. A házak kissé kopottasak, sokszor befejezetlenek, az autók öregek – főleg kocka Ladák, Daewoo Matizok, és öreg Mercedes Sprinterek alkotják a gépjárműparkot, amik katalizátorok hiányában okádják a füstöt – , a levegőben fojtogató szagok keverednek. A városi közlekedés kaotikus, az autóvezetők szemmel láthatóan fittyet hánynak a szabályokra.
A járdák szegélyénél derékig érő vízelvezető árkok láthatóak, mindenféle rács nélkül, úgy kell átugrálni felettük. A gyalogosátkelőknél betontömbök szolgálnak lépcsőként. Akadálymentesítésnek szikrája sem fedezhető fel a városban. Osh nem a mozgáskorlátozottak és babakocsit toló kismamák Mekkája. Ezzel talán minden negatívumot felsoroltam.
Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de Kirgizisztánban nagyon jó a közbiztonság, az emberek kedvesek, segítőkészek; rácsodálkoznak ugyan a turistára, de ez nem zavaró. Idős bácsikák a piacon meglepő módon tisztában vannak vele, hogy Magyarország fővárosa Budapest és lelkesen üdvözölnek bennünket. Ugyanis a kirgizek testvérnépnek tartanak minket, úgy vélik a származásunk közös nomád tőről fakad. Nálunk szerintem kevesebben tudják, hogy Kirgizisztán fővárosa Biskek. Kirgizisztánt egyébként a turisták joggal Ázsia Svájcának is nevezik, ami a természeti látványvilágot illeti és ezt mi is csak megerősíteni tudjuk.
A sikeres vásárlást követően pihenésképpen beülünk egy a hotelhez közeli autentikus étterembe, ahol parázson sütött saslikot és birkahússal töltött sült tésztát eszünk, helyi csapolt sörrel, illetve tradicionális kirgiz teával leöblítve.
Holnap reggel korán elhagyjuk Osh városát, és útrakelünk az ősi Selyemúton a Pamírba az Achik Tash nevű hegymászó alaptáborba, amely utazás már előre is kalandosnak ígérkezik.
Reggeli után sikeresen betuszkoljuk a helyben beszerzett élelmiszert a csomagjainkba, majd feltöltjük az ivózsákjainkat vízzel, amelyekbe azért literenként egy szem vízfertőtlenítő tablettát is dobunk, elkerülendő az itteni vírusokkal való randevút. A csapvíz fogyasztása európai gyomornak nem ajánlott, különösen egy hegymászó expedíció indulásakor, mivel megpecsételheti egy év kemény munkáját, amit a felkészülésbe fektettünk.
Bepakoljuk az értünk jövő Mercedes kisbuszba időközben meghízott zsákjainkat és elindultunk az ősi selyemúton délre a kb. 300 kilométerre lévő Achik Tash hegymászó alaptáborba. A selyemútnak nemcsak a vonalvezetése ősi, hanem időnként az állapota is ezt tükrözi. Ennek persze az az oka, hogy a rendszeres heves esőzések gyakran rámosnak az útra komplett hegyoldalakat.
Ahogy távolodunk Osh városától, a magasságunk egyre emelkedik. Bő száz kilométer megtétele után már 3500 méter magas hágókon kelünk át. A fák és bokrok egy csapásra eltűnnek, a legmagasabb növény a ritkás fű, ameddig a szem ellát. A táj látványa, amely utunkat kíséri leírhatatlan. Az erózió által megformált út menti sziklák a szivárvány minden színében pompáznak. Ilyet nem lehet látni Európában. A hegyoldalakon mindenféle haszonállat legelészik, mégis a legmegkapóbb a szabadon kószáló ménesek látványa. A hegyek lábánál elszórtan a pásztorok jurtái színesítik utunkat. Igazi autentikus látvány.
Az út mentén tíz éves forma mosdatlan gyerek árul kétes tisztaságú üdítőitalos palackból kumiszt. Természetesen nem élünk a vásárlás lehetőségével, mivel az elkövetkező napokra komoly terveink vannak a Pamírral. (Vagy neki velünk, ez abban a pillanatban még nem tudható!)
Háromezer méter feletti hágókon a 33 fokos kánikula olyannyira mérséklődik, hogy még lencsényi jégesőt is kapunk a nyakunkba.
A Pamír első látványa a magas hegyekhez szokott szemet is elhomályosítja néhány másodpercre. A hétezer méter fölé törő, hófödte hegycsúcsokat megpillantva enyhén sokkos állapotba kerülünk. Úgy érezzük, ez minden pénzt megér, és ekkor már sejtjük, hogy még csak most kezdődnek az igazi kalandok.
Öt órányi utazás után elérkezik az utunk legérdekesebb része, ugyanis a hátralévő harminc kilométert az Alaj és a Pamír hegységek közötti füves sztyeppén átvezető gödrös, végtelenül rossz minőségű földúton kell leküzdeni! Mifelénk egy jó érzésű traktoros kétszer is meggondolná, hogy ráhajtson-e az ilyen minőségű földútra, amelyet időnként – vagy inkább gyakran – patakmedrek kereszteznek, viszonylag bő víztartalommal, természetesen mindenféle hídalkalmatosság nélkül.
A sztyeppén is jurták sorakoznak rendezetlenül elszórva, amelyek mellett birkák, tehenek, szamarak, lovak legelésznek csordákban, és mindezt megkoronázza egy, az út mellett pihenő kétpúpú teve látványa. Az útmenti porban 5-8 éves forma maszatos kirgiz gyerekek rohangálnak széles vigyorral az arcukon bennünket meglátva.
A 30 kilométeres távot több mint másfél óra alatt tesszük meg, ami azért beszédes adat egy gyakorlott utazónak. A kisbusz hátsó lökhárítója időnként súrolja a patakmedrek partját az átkeléskor, kétséget ébresztve bennünk a valaha történő sikeres megérkezésükről. Amikor megpillantjuk az alaptábor sárga expedíciós sátrait, önkéntelenül is megkönnyebbülten felsóhajtunk.
A Tien-Shan nevű alaptáborba megérkezve, Szergej a táborvezető fogad minket széles mosollyal, amely főleg az Albertékkel való sokéves ismeretségének és az újratalálkozás örömének szól. Szergej jól beszél németül, ezért a kommunikáció elsősorban ezen a nyelven zajlik.
Az alaptábor a Pamír legszélén, 3600 méter magasságban helyezkedik el, számtalan tavacska, tengerszem ölelésében. A hely mikroklímájára jellemző, hogy míg az Alpokban ebben a magasságban már nem olvad el a hó, addig itt gyönyörű virágokkal teli füves rétek és zöld domboldalak pompáznak körös-körül.
A szállodai kánikulában töltött tegnapi éjszaka után, meglehetősen nagy a kontraszt a mostanival szemben. Itt az alaptáborban sárga színű expedíciós sátrak képezik a szállásunkat, amikben polifoamokra terített saját derékalj és hálózsák az ágy. A hőmérséklet hajnalban erősen közelít a fagyponthoz, amit szerencsére jól viselünk a jó minőségű speciális pehely hálózsákjainkban.
Reggeli után elindulunk első akklimatizációs körünkre a közeli gerincre, az útvonalunk legmagasabb része 4100 méter, amely magasság már az Alpokban sem túl gyakori. A gerinc a közeli Petrovsky hegycsúcsra vezető szakasz eleje, a csúcs 4825 méter magas, picit magasabb, mint az Alpok legmagasabb hegye a Mount Blanc (4810m). Dél körül visszaindulunk az alaptáborba, egyrészt mert vár minket az ebéd, másrészt, mert így érvényesül az akklimatizáció kedvező hatása.
Mi is az az akklimatizáció? Az akklimatizáció az emberi szervezet alkalmazkodási folyamata a magashegyek oxigénhiányos környezetéhez. Az atmoszférában történő emelkedéssel csökken a légköri nyomás (ugyanakkor a levegő ugyanúgy 21% oxigént tartalmaz) csakhogy nagy magasságban a levegő sűrűsége kisebb, ezért minél magasabbra mászunk, a levegő teljes oxigéntartalma annál kisebb lesz, és ezzel minden egyes levegővétel kevesebb és kevesebb oxigén molekulát tartalmaz. A definíció értelmében a 3500 – 5500 méter közötti magasságot, nagyon nagy magasságnak nevezzük.
Az 5500 méter feletti magasság az extrém magasság. Az ember nagyobb erőfeszítéssel juthat levegőhöz, ami gyorsabb és mélyebb légzést jelent. Ez különösen szembeötlő erőkifejtés közben, pl. felfelé gyalogláskor. Amennyiben egy szuszra hirtelen emelkednénk 5000 méter fölé, tüdővizenyő (ödéma), vagy agyi ödéma léphet fel, ami akár halálos is lehet.
Az akklimatizációhoz szükséges idő egyénileg változó, 4000 méteres magasságnál öt-hat nap, 5000 méternél akár két hét is lehet, de 5000 méter felett alapfeltétel a tökéletes alaptábori akklimatizáció. A sikeres akklimatizáció záloga, hogy fokozatosan kell felfelé haladni, az alvási magasságnál legfeljebb 1000 méterrel nagyobb magasságig majd visszatérni a kiindulási pontra.
Kevesen tudják, hogy ötezer méter magasságban a légköri nyomás a tengerszinti nyomás ötven százaléka, ebből eredően a belélegzett oxigénszint is a fele az itthoninak. Abban, hogy ki mennyit bír ki, a genetikának is óriási szerepe van, meglepő tény, de az emberek húsz százaléka nem képes arra, hogy ötezer méter fölé menjen. Erre nem igazán lehet edzeni. Ennyit az akklimatizációról.
Tehát dél körül visszatérünk 3600 méterre az alaptáborba.
Millió mormota mindenfelé, az őrszemek hangos füttyögéssel jelzik közeledtünket. Látszólag nem félnek tőlünk, de közel azért nem engednek magukhoz, pillanatok alatt eltűnnek a járataikban, ha behatolunk a felségterületükre.
A tábori étkezés minden igényt kielégít, napi háromszor kapunk ételt egy igazi jurtában tálalva. A jurta farácsra helyezett kirgiz mintákkal díszített nemezborításból áll, a tetején egy nagy nyílással, amelyet esőzések és havazások idejére szintén nemezzel lezárnak. Az ételt Szergej felesége készíti és a fia a felszolgáló. Bármilyen fogást kapunk mindig nagyon finom és változatos.
A kirgizek főleg marha és birkahúst használnak ételeik elkészítéséhez, de az oroszok lakta vidékeken gyakran fogyasztanak sertés és csirke húst is. Lóhús viszont csak ünnepnapokon kerül asztalra, mert az elég drága. Kedvencünk a lagman, ami egy kézzel gyúrt tésztaféleség, az ún. kirgiz spagetti, ez a mi széles metéltünkhöz hasonlít, csak sokkal vastagabb. Egyik este lecsós vegyes húsból készült pörkölttel tálalva fogyaszthatjuk el. A vacsorához változatos vegyes salátákat tálalnak fel, és kedvenc fűszerük bizonyára a kapor lehet, mert azt minden ételbe bőséggel tesznek. Sokféle gabonát is használnak, reggelire általában valamilyen kását kapunk, zabkását, hajdinakását, tejbegrízt, stb. A hajdinát köretként is alkalmunk van megkóstolni sült csirkecomb kísérőjeként.
Az étkezőjurtában az asztalokon állandóan van kint keksz, cukorka, lekvár, befőtt, teafilter, kristálycukor, neskávé és persze forróvíz termoszban. Az ivóvizet egy műanyaghordóból kapjuk, ez elvileg rögtön iható tisztított víz, de mi továbbra is óvatosak vagyunk, és azért belecsempészünk a kulacsainkba egy-egy szem vízfertőtlenítő tablettát. Szerencsére semmilyen mellékíz nem érezhető rajta. Szergejnél kapható sör és vodka is, de mi csak – Isten bizony! – az utolsó napon hazautazás előtt fogyasztunk el egy üveg kirgiz vodkát kollektíven a sikeres mászás örömére ami Szergej ajándéka volt.
Indulás az egyes táborba
A holmink azon részét, amelyre nincs szükség a hegyen különválasztjuk, és egy konténerben helyezzük el megőrzésre a visszatérésünkig. Szergej felajánlja, hogy az első két kilométeren – a beszállási pontig – elvisz minket az UAZ terepjárójával, amit mi lelkesen elfogadunk, hiszen a Zsike hátizsákja kb. 14kg, az enyém eléri a 16kg-ot. Betapossuk a hátizsákokat és magunkat (10 fő+a sofőr) a véleményem szerint legalább negyven éves járműbe, majd nekilódulunk a rabvallató úton.
Örömünk nem tart sokáig, mivel az UAZ motorja kb. 800 méter múlva leáll és minden praktika ellenére úgy marad. Szergej szerint ilyen még soha nem történt, amit mi azért fenntartással fogadunk. Hát, ha már kaland, akkor legyen kaland, így a tervezett tíz kilométeres gyalogutunk kiegészül további másfél kilométerrel és bővül kb. száz méter szinttel. Mit mondjak abban a pillanatban a mosolyom nem igazán őszinte.
A beszállási pontot elérve az út hirtelen emelkedni kezd. Hamarosan kirgiz lovas karaván ér utol minket, akik itt a serpák szerepét töltik be és viszik az egyes táborba az ellátmányt, valamint aki igényli akár a teljes felszerelését is. Bevallom mi is élünk ezzel a szolgáltatással, mivel a sátrakat és a gázpalackokat felküldjük velük, megspórolva ezzel tovább négy-négy kilót fejenként.
A lovasok kilónként 2 eurót vagy dollárt kérnek a fuvarért, ami azért szép bevétel nekik a két hónapos mászó szezonban.
Legnagyobb megdöbbenésemre olyan nyolc év körüli lánygyereket is felfedezek a lovasok között.
Utunk elején átvágunk egy hagymaültetvényre emlékeztető mezőn (Itthon tudjuk meg ez a hivatalos neve is: The Onion Field és a térképen is jelölve van), melyről hazafelé jövet már szép fotókat készítünk a napsütésben. Most viszont az időjárás kissé morcosra fordul és elkezd esni az eső, így fotózás helyett inkább magunkra vesszük héjkabátjainkat és a zsákokra ráhúzzuk az esővédőket.
Az útvonal, amin araszolunk felfelé, keskeny és változatos halmazállapotú. Helyenként füves, majd sáros, később havas, azt követően apró zúzottköves terep ismétlődik. Utunk első harmadához érve feljutunk a kb. 4000 méter magasan lévő vörös hágó tetejére.
Itt helyi szokás szerint, minden különösebb ceremóniát nélkülözve néhány hangos szóval megkérjük a hegyet, hogy legyen kegyes hozzánk, és engedjen közel magához, vigyázó tekintetét tartsa rajtunk. (Lehet, hogy megmosolyogtató, de mi hiszünk az efféle imádság erejében!)
A hágó tetején ismét beér minket egy másik libasorban közlekedő lovascsapat és a remek üzleti érzékkel rendelkező kirgizek felajánlják, hogy a szokásos tarifáért tovább viszik felszerelésünket. Ekkorra az ember már kellően fáradt és elgyötört, emiatt hamarabb meggyőzhető, de nálunk nem járnak sikerrel. Nem a pénz miatt utasítjuk el az ajánlatot, hanem egyszerűen nem tartjuk sportszerűnek, hogy efféle segítséget vegyünk igénybe! Meg akarjuk élni a sikert, annak minden fájdalmával együtt, hogy később is elégedetten hátradőlve tudjuk elmesélni az élményeinket!
A hágó túloldalán leereszkedve a gleccserrel párhuzamos hegyoldalban apró zúzalékos, murvás viszonylag keskeny nyomvonalon közlekedünk tovább, miközben azon jár az eszem, hogy a lovak és gazdáik hogyan férhetnek el ezen az úton a rakományaikkal együtt. Ez a kérdés számomra a mai napig megválaszolatlan maradt.
A vörös hágó túloldalán legalább 100 métert veszítünk a magasságunkból, de az út folyamatos emelkedése nem hagy kétséget afelől, hogy hamarosan ismét 4000 méter fölé kerülünk.
Amikor először megpillantom a 4400 méteren lévő egyes tábor sárga színű sátrait, azt hiszem rosszul látok. Elérhetetlenül távolinak tűnnek és a körülmények sem éppen optimálisak. A súlyos hátizsák és a magasságunkból adódó levegősűrűség (vagy inkább ritkaság) nem a mi malmunkra hajtják a vizet.
Apropó víz. Két kilométernyi távolságra mai utunk céljától, egyszer csak egy keskeny völgyben, gyorsfolyású hegyi patak keresztezi utunkat. Mivel nekünk a túloldalon van dolgunk, sok választás és gondolkodás nem áll rendelkezésünkre, minden ügyességünket és egyensúlyérzékünket latba véve sikeresen átkelünk a folyócskán.
Élelmes kirgizek egyébként megneszelve a további üzleti lehetőséget, általában itt várják a bizonytalanabb, félősebb turistákat és néhány (5-10) dollárért lóháton átviszik őket a folyócska túloldalára.
Egy jó óra múlva hangos levegővételekkel kísérve elérjük a táborunkat és alaposan elfáradva, de széles mosollyal az arcunkon szabadulunk meg a hátunkra aggatott felszerelésünktől. Elfoglaljuk a derékszöget bezáró, több mint két méter magas hófal takarásában lévő sarki sátrunkat, enyhén meglepődve, de megelégedve tapasztalom, hogy mire mindenki megérkezik még a matracok felfújására is marad erőm és tüdőkapacitásom. Gázfőzőnket elővéve sebesen vizet forralunk, kávét, teát készítünk, és jóleső érzéssel kortyolgatjuk forró italainkat.
Ilyenkor júliusban sokan alszanak nyaralásuk során sátorban, kempingekben, tópartokon a természet lágy ölén. Azonban nem kell hozzá különösebb jóstehetség megtippelni, azt már jóval kevesebben mondhatják el magukról, miszerint július 10.-én reggel, mínusz tizenöt fokban úgy ébrednek, hogy a sátrat és környékét 15 centiméteres friss hólepel takarja be. Velünk viszont pontosan ezt történik.
Az előzetesen kapott információk szerint a Pamírban egy évtizede nem esett ennyi hó, ezért úgy döntünk, hogy – bár hoztunk magunkkal saját sátrakat – a nagy hóban nem verjük fel őket, hanem inkább bérelünk előre felállított expedíciós sátrakat. A döntésünket nem bánjuk meg, még ha pluszpénzbe kerül is, mert ezek a fémvázas sátrak lényegesen stabilabbak és nagyobbak, mint a sajátjaink.
A reggeli ismét saját készítésű zabkása, egy kis neskávéval és Oshban vásárolt kirgiz fekete teával kiegészítve. Vacogva magunkra öltjük legmelegebb öltözetünket, ami merino gyapjú aláöltözőből, softshell nadrágból, polár felsőből és primaloft (pehely) kabátból áll. Megkeressük vastag egyujjas kesztyűnket és készülődni kezdtünk a második akklimatizációs túránkra, amely a 4700 méter magasan lévő HOLM csúcsra vezet. (Érdekes, hogy a „holm” önmagában hegyet jelent oroszul.)Sajnos az egyik társunk már nehezen viseli a 4400 méteres magasságot, és rosszulléttel küszködik, ezért Ő a sátorban marad. A vezetőink jelzik neki, hogy amint nem lesz hamarosan jobban, úgy el kell hagynia a tábort és vissza kell mennie az alaptáborba 3600 méterre.
Megfogyatkozott kis csapatunk elindul a frissen esett hóban mai célunk irányába, csakhogy az erős napsütés hatására olvadó hóban rendre derékig süllyedünk, ami először derültségre ad okot, de fertály óra múlva már inkább bosszantó. Szorult helyzetünkben úgy tudjuk kiráncigálni magunkat a mély hóból, hogy a túrabotokat keresztbetéve magunk előtt hasra fekszünk és nagy lendületet véve felcsúszunk a hó felszínére. Aztán minden kezdődik elölről.
Mielőtt folytatnánk kalandjainkat, engedjétek meg, hogy néhány szót szóljunk a Pamírról.
Pamír hegység – „Világ teteje”
Amikor még Tibet és a Himalája kevésbé volt reflektorfényben, a „Világ teteje” kifejezést a Pamír-hegységre alkalmazták.
Az elnevezés a helyiek nyelvén magasan fekvő, időszakos legeltetésre alkalmas fennsíkot jelöl, s valóban, a változatos kőzetekből felépülő hegység arculatában alapvetően különbözik más hegyláncoktól.
Magas fekvése miatt a Pamírban az alacsony csapadékmennyiségek ellenére nagy területek jegesedtek el. Itt található Ázsia leghosszabb gleccsere, a 77 km hosszú Fedcsenko jégár, de az átlagos gleccserek hossza még ma is 10-20 km. Mivel a földtani folyamatok a hegység arculatát ma is aktívan alakítják, a Pamír erősen földrengésveszélyes terület. Gyakran fordulnak elő pusztító erejű földmozgások, de a hegység nagy területei részben, vagy teljesen lakatlanok, ezért komolyabb károk ritkán fordulnak elő.
A Pamír éghajlata a környezetéhez képest meglehetősen zord. A terméketlen, homokkal és sóval borított fennsíkon gyakorlatilag megállás nélkül erős szelek fújnak. A hőmérsékleti viszonyok is szélsőségesek, a műszerek mutatói még nyáron se sokkal emelkednek fagypont fölé, télen pedig gyakran hosszú időn keresztül mínusz negyven Celsius fok alatti értékeket mutatnak.
A Pamír persze nem teljesen kihalt táj. Az alacsonyabb fekvésű és csapadékosabb hegyoldalakon dús, a hideget és viszonylagos szárazságot jól tűrő párnanövényzet található, amelyen jó életfeltételeket találnak a kistestű rágcsálók, a mormoták, de akár a vadjuhok, és persze különféle ragadozók is. A Pamír legmélyebb völgyeinek kivételével a hegységben fás szárú növények nem találhatók.
Az idő haladtával a nap egyre melegebben süt és a ruházatunk könnyítésére van szükség.
Már eddig is megtapasztaltuk, hogy napközben iszonyatosan tűz a nap, leégeti a bőrt az emberről és persze párává változtatja a friss havat. Ezek délutánra felhőkké állnak össze és jöhet a havas eső, hózápor, hózivatar.
Éjszaka brutális a hideg, kitisztul az ég és csillagok milliárdjai ragyogják be az eget. Láthatóvá válnak a csillagködök, a tejút és olyan galaxisok, amelyek itthonról szabad szemmel egyáltalán nem észlelhetőek. Aztán reggel kezdődhet minden elölről.
Tehát, mikor elindulunk a 4700 méter magas „dombocskára” edződni, tekintetünk folyamatosan a látóterünkben lévő, expedíciónk igazi célját jelentő Yuchinon (Uhin) időzik, amely hófehér sapkában markáns megjelenésével fürdik a reggeli szikrázó napsütésben.
A Holmra vezető utunk hirtelen emelkedni, a sebességünk pedig ezzel arányosan csökkenni kezd. A közel három kilométeres utat több, mint másfél óra alatt tesszük meg, szándékosan lassított felvételnek tűnő mozgással időt hagyva szervezetünknek a ritka levegőhöz való alkalmazkodáshoz.
A csúcson hamarosan több – különböző nemzetiségű – társaság is beér minket. Legalább másfél órát töltünk ott fotózással, pihenéssel, miközben egy huszonévesekből álló orosz társaság a telefonjukból üvöltő zenére, vidám tánccal szórakoztat minket.
Az akklimatizációnkhoz szükséges idő leteltével elindulunk vissza az egyes táborba, ismét megküzdve a mély hóval, amelyben próbáljuk megtalálni a legkisebb erőfeszítést igénylő optimális utat több-kevesebb sikerrel.
A táborba visszaérve mindannyian beizzítjuk a gázfőzőket és gyors ételkészítésbe fogunk, előkerülnek a különféle instant levesporok és zacskós készételek. Érdekesség, hogy ebben a magasságban már a gázégőfejbe gyárilag épített piezo nem képes begyújtani a propán gázt, tüzet kizárólag a jó öreg gyufával tudunk varázsolni. Ebéd után a sátrakba visszahúzódva igyekezzük kipihenni a nap fáradalmait és lélekben is felkészülni a holnapi nagy napra.
A délután folyamán úgy dönt a csapatunk, hogy vacsorát a tábor konyháján igénylünk. Örömmel nyugtázzuk, hogy még betegeskedő társunk is elfogadható étvággyal falatozza az elénk tálalt fogást. Izgatottan és alaposan felöltözve térünk nyugovóra hálózsákjainkba, bízva abban, hogy a holnap egy sikeres és szép napot tartogat számunkra.
Lassan a végére érünk kalandjainknak, de az expedíciós utazásunkra a hatodik napon tesszük fel a koronát, ez az a nap, amelyre egy évig lélekben és testben egyaránt készültünk.
Hajnalban öt órakor kelünk, a nap sugarai éppen ébredeznek a Pamír keleti oldalán, aranyba borítva a hatezresek hókoronáját.
A hőmérséklet mínusz tizenöt fok körül van ismét. Kibújva a pehely hálózsák kellemes melegéből, fogvacogva kapkodjuk magunkra meleg felsőruházatunkat és közben vizet forralunk egy adag frissítő kávénak.
Mivel előző nap mindent gondosan összekészítettünk, gyors hidegreggelit követően a hátizsákkal a hátunkon indulásra készek vagyunk. Az időjárás optimális. A kristálytiszta égbolton felhő sem látszik, körös-körül szikrázik a hó, a hegyek – különösen a célunk, a Yuchin – várakozóan tekint le ránk.
Az edzettségünk és egészségi állapotunk megfelel az előttünk álló feladatnak, ezt megerősítette az este méréssel megállapított véroxigén szintünk is.
Hat órakor nekilendülünk. A kemény mínuszoknak hála a több méter vastag hóréteg átfagyott és a hómező felszíne elbírja a súlyunkat beszakadás nélkül. Lényegesen rövidebb idő alatt, mint tegnap elérjük a Holm lábát és elkezdjük emelkedésünket.
Rutinosan haladunk a tegnap már bejárt úton, de az utolsó emelkedő előtt jobbra kanyarodunk és megcélozzuk a Yuchin meredek oldalának alsó peremét.
Rövid pihenőt, ivást, vetkőzést követően nekilódulunk a csúcsnak. A meredek emelkedő először omladékos apró morzsalékos zúzott kő, de hamarosan havassá válik. Lépésről lépésre araszolunk. A hegyoldal meredek, az előttem lépkedő Zsike bakancsa az arcommal egy vonalban van, de a hó kellően kemény, stabil nem indokolt kötélpartiba rendeződni.
Az egyre csak csökkenő oxigénmennyiséggel már néhány lépés után pihenőért kiált a testünk. Itt már minden második lépést rövid pihenő követ. Egyre csak tágítani kell a tüdőt, lassítani a mozgást, hogy legalább időlegesen fenntartható legyen az egyensúly. Ettől aztán olyan érzése támad az embernek, mintha egy lassúsági verseny tehetséges mezőnyébe csöppent volna. Mintha az egész jelenetet kívülről egy lassított filmfelvételen néznénk.
Felpillantva észlelem, hogy elől haladó társaim most érnek fel a csúcsra. Néhány biztató szót szólok Zsikének, de szerintem nem hallja meg, viszont gépiesen közeledik Ő is a hegy tetejéhez.
A csúcsra felérve – amely inkább egy kis lapos tetőteraszhoz hasonlít – már széles mosollyal, öleléssel vár minket Albert és három társunk. Eufória és óriási megkönnyebbülés vesz rajtunk erőt egyszerre. Körülnézünk és ámulattal csodáljuk az elénk táruló látványt, hihetetlen szerencsénk van az időjárással. Az égbolt felhőtlen, a napsugár akadálytalanul jut el hozzánk, szinte zavaró a közvetlen és a hóról visszavert erős fény, ezért napszemüvegeinket magunkon tartjuk. Némi túlzással a Pamír nagy része a lábunk alatt hever, a délceg hatezresek mellettünk magasodnak, távolabb az Ibn-Szina figyel a maga 7134 méteres komorságával.
Miután a pulzusunk leesik az itt normálisnak mondható értékre és kigyönyörködjük magunkat a panorámában, előkerülnek a fényképezőgépek, a zászlók, és az időközben felért társainkkal boldogan összekapaszkodva megörökítjük sikerünket!
Vezetőink Albert és Zoli a Hópárduc expedíció folytatásához szükséges akklimatizáció miatt itt a csúcson töltik az éjszakát a magukkal hozott sátorban és két társunk velük tart, de mi úgy döntöttünk még induláskor, hogy inkább az éjszakát a biztonságosabb egyes táborban töltjük 4400 méteren.
Később, – már az alaptáborba leérkezve – tudjuk meg, hogy a velünk lévő lányok a Komarnicki.hu hegymászó weboldal (Kunos Gábor) nyilvántartása szerint az első magyar női meghódítói a Yuchin (Uhin, Yukhin, stb.) 5130 méter magas hegycsúcsnak!!! Erre mondjuk ékes magyar nyelven, hogy ez már azért nem piskóta!
Fotózás után jóízűen falatozni kezdünk, majd a maradék élelmiszert az itt éjszakázóknak adományozzuk és elköszönünk tőlük, a másnap reggeli viszontlátás reményében.
Mire elindulunk lefelé, az erős napsütés hatására a hó már olvadozik, kásássá válik, ami nekünk kedvez, hiszen jobban tudjuk fékezni, irányítani lépteinket, a meredek lejtőn.
A mellettünk keservesen fölfelé lépdelők irigy pillantásai közepette gondtalan kisgyerek módjára a hó tetejére ülve, csúszva hagyjuk el az ötezresek világát. Az időközben megolvadt hó ideális erre a célra, mivel túl nagy sebességet nem lehet így elérni, de sarokkal és túrabotokkal jól irányítható a csúszás. Komoly veszélynek nem vagyunk kitéve, mert a hegyoldal dőlésszöge fokozatosan enyhül, szakadékok nincsenek a közelben.
Közel két óra múlva érünk vissza az egyes táborba. Rövid pihenő után közös főzésbe kezdünk, összeszedjük a nálunk levő instant ételeket, és végig kóstoljuk a teljes felhozatalt. Nagyon kellemes hangulatban, beszélgetéssel töltjük a nap hátralévő részét, közben kitárgyaljuk az élményeinket, tapasztalatainkat. Mikor lebukik a nap a hófal mögött, perceken belül eltűnik a kellemes idő, és bekúszik a táborba a dermesztő hideg.
Jóleső érzéssel, boldogan behúzódunk mi is a sátrainkba, és összepakoljuk a felszerelésünket, hogy reggel korán megkezdhessük a visszaereszkedést az alaptáborba.
Búcsú Kirgizisztántól!
A csúcshódítást követő reggelen frissen ébredünk, saját készítésű reggelink,
(persze zabkása L) elfogyasztása után bevárjuk az 5130 méteren sátrazó társainkat, és elbúcsúzva az egyes tábortól útra kelünk Szergej barátunk alaptáborába. Az időjárás az elmúlt napokban elkényeztetett minket, és ez szerencsére a mai napon is folytatódik tovább.
A visszautat mindössze egy orosz fiatal párocska esete színesíti, akikkel a keskeny meredek lejtős úton szembetalálkozunk. A fiatal hölgy az omladékos meredek résznél, ami valóban nagyon keskeny és mély szakadék húzódik alatta, kiscsacsi módjára megmakacsolja magát és nem hajlandó továbbmenni. Láthatóan pánik lesz úrrá rajta. A párja minden praktikát bevet az előrehaladás érdekében, átveszi a hölgy hátizsákját is, de a kislány még zsák nélkül sem bizonyul elég bátornak a továbbhaladáshoz.
Nagy nehezen kikerüljük őket, és leküzdve a vörös hágóra való feljutáshoz szükséges kb. kétszáz méter szintet (még mindig 4000 méter felett vagyunk) tovább folytatjuk ereszkedésünket az egyre zöldebb és virágosabb területeken át a beszállási pontig. Szergej éppen akkor fékez le az UAZ-al, amikor mi odaérünk, így lelkes üdvözlések közepette beszállunk a járműbe és az iszonyatosan rossz úton – miközben erősen kapaszkodunk, amibe csak tudunk – visszavisz minket az alaptáborba, ahol néhány nappal korábban pamiri kalandjaink elkezdődtek.
A táborban sátraink újbóli elfoglalása után úgy döntünk, hogy pótoljuk az elmúlt napok során, a higiénia területén felhalmozódott lemaradásunkat. A lányok helyben „zuhanyoznak” fejenként öt euró díjazásért egy kerti illemhelyre emlékeztető alkalmatosságban, amelynek a tetején lévő víztartályba Szergej fia és segítője vödrökkel tölti fel a gázpalackkal melegített vizet.
A fiúk eközben eleget téve a férfiasság lovagi követelményeinek a viszonylag közeli – kb. másfél kilométerre lévő – tavacskában tisztálkodnak meg. A víz hőfoka óvatos becslések szerint sem haladja meg a tíz Celsius fokot, de jólesik a felfrissülés az elmúlt napok megpróbáltatásai után.
Megújulva, friss erőre kapva megebédelünk és élvezzük a Pamír harmóniáját, lelkiekben is fürdünk a természet adta örömökben. Később meglátogatjuk a szomszédos táborokat némi szuvenír vásárlás gondolatával.
Este – miközben az eső kitartóan zuhog – elég hosszan a jurtában maradunk vacsora után, beszélgetünk és – mint már korábban említettem – elfogyasztunk kollektíven egy üveg kirgiz vodkát, megünnepelve sikeres küldetésünket, helytállásunkat.
Másnap reggel átvesszük ünnepélyes keretek között Szergejtől a teljesítésért járó okleveleket és elköszönést követően az időközben értünk jövő kisbusszal elhagyjuk a Pamírt.
A már egyszer lefestett gyönyörű Selyemúton hat órányi utazás után visszatérünk Osh városába, a civilizációba. Mivel az időjárás előre nem látható szeszélyei miatt egy tartalék nap volt betervezve a naptárunkban, ezt a napot gondtalan városnézéssel, múzeum- és étteremlátogatással töltjük. Élvezzük a civilizáció adta örömöket és a kirgiz nép vendégszeretetét. Szívünkbe zártuk a kirgiz emberek barátságát és kedvességét, amelyet irányunkban tanúsítottak.
Az utolsó napon hajnali háromra jön értünk a repülőtéri transzfer kisbusz a hotelhez, tehát időben kell felkelni. A repülőtéren többszörös ellenőrzésen esünk át, a katonaruhába öltözött személyzet szúrós szemmel méreget bennünket, ebben a pillanatban nem érezzük a legendás kirgiz vendégszeretet, amelyet az elmúlt napokban megtapasztaltunk.
A beszállási idő elérkeztével lassan araszolunk a kijáratnál lévő utolsó ellenőrzés felé. Ekkor meglepetésünkre, hirtelen az ajtóhoz viharzik egy egyenruhás hölgy és angolos kiejtéssel kiabálni kezdi a neveinket. Engem – aki több mint húsz évet éltem az előző rendszerben – villámcsapásként ér a szituáció, és lelki szemeimmel már látni vélem magamat, ahogy bilincsben elvezetnek valamilyen rabszállító autó irányába, kutyás őrökkel kísérve. Szerencsére és legnagyobb ámulatunkra mindössze az történik, hogy a beszállókártyáinkat összetépik és kicserélik, de az új kártyák már a repülőgép business class ülőhelyeire szólnak és nem a turista osztályra, ahová eredetileg megvásároltuk őket. Az itt kapott ellátás minden képzeletünket felülmúlja, több fogásból álló reggeli, bőséges italválaszték és megkülönböztető figyelem a jutalmunk. Így búcsúzik tőlünk Kirgizisztán, remélhetőleg nem örökre!
Apró utózöngéje az utazásnak, hogy a feladott poggyászaink nem érkeznek meg időben a bécsi repülőtérre – Moszkvában maradtak -, így a szükséges adminisztrációt követően hazaindulunk.
Meglepetésünkre másnap Szlovákiából, a kassai a repülőtérről egy szlovák fiatalember hiánytalanul házhoz szállította elveszettnek hitt felszerelésünket. Erre szokták azt mondani, hogy minden jó, ha a vége jó!
Szerintem mindnyájan végiggondoltuk már azóta magunkban, hogy mik az út tanulságai; mi az, amit jól csináltunk a felkészülés során, és min kellene legközelebb változtatni. Mert, hogy lesz legközelebb is, ha rajtunk múlik, az egészen bizonyos!
Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani az expedícióban résztvevő társainknak a kellemesen eltöltött napokért a közös kalandért, a kölcsönös segítségekért! Igazi csapat voltunk, egy nagy család.
Köszönjük Kovács Albertnek és Kovács Zoltánnak – akiket már csak néhány 7000-es hegycsúcs választ el attól, hogy Hópárduccá váljanak – hogy meghívtak magukkal erre az expedícióra, a szervezést és irányítást, hogy engedtek minket a hegyen is önálló döntéseket hozni, de a figyelmük soha nem lankadt a kritikus pillanatokban!
Köszönjük Kirgizisztánnak a vendéglátást, a kirgiz embereknek a sok kedvességet és mosolyt, biztos vagyok benne, hogy még visszatérünk újabb kalandok reményében!
Tiszaújváros, 2019.07.20.