Grúzia Kazbek Expedíció 1. nap
2021 nyarán ismét lehetővé vált, hogy útra keljünk, hódolva extrém szenvedélyünknek a hegymászásnak.
Május végén megkerestek barátaink – Deli Szilvi és Tóth Laci, akikkel együtt másztuk meg a Yuhin csúcsot 2019-ben Kirgizisztánban is -, miszerint adódott egy remek lehetőség a Qualandar utazásszervező iroda jóvoltából, menjünk együtt ezúttal Grúziába a Kaukázus hegység Kazbek csúcsát meghódítani, amely 5047m magas. A gondolkodási idő rövidsége miatt viszonylag hamar belementünk a kalandba.
A jelentkezés elküldése után egy személyes találkozón megismerkedtünk leendő túravezetőinkkel, Erdész Andrással és Farkas Ádámmal és tisztáztuk a szükséges részleteket. (Milyen kicsi a világ, ugyanis Ádámról hamar kiderült, hogy gyerekkorában sokat nyaralt Muhiban, ahol mi is élünk.)
András javaslatára augusztus elejére előakklimatizációs célból Ausztriába utaztunk, a Grossvenediger hegycsúcsot megcélozva, ahol ugyan én már jártam, de Zsike még nem. A fő cél a 3000 méter feletti alvás volt két éjszakával, amit sikeresen teljesítettünk, nem úgy, mint a 3666m magas csúcs megmászását, amit a rendkívül zord időjárás meghiúsított.
Szerencsétlenségünkre a Szputnyik vakcinát az Unió elutasította, így Ausztriába is csak fizetős 48 óránál nem régebbi antigén teszt elvégeztetését követően léphettünk be, melyet a háziorvosnak külön német nyelvű nyomtatvány kitöltésével validálnia kellett.
Abban a reményben, hogy további akadálya nincs az utazásunknak Grúziába – hiszen a Grúzokkal még áprilisban megegyezett a kormányunk a Szputnyik elfogadásáról – lelkesen készültünk és csomagoltunk az útra.
Az első pofont a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren kaptuk, amikor becsekkolásnál közölték velünk a kedves hölgyek, hogy az induló repülőgépre nem szállhatunk fel, mivel a Wizz Air Légitársaság belső szabályzata szerint a Szputnyik oltással Grúziába nem mehetünk. Hiába mutogattuk a Konzuli Szolgálat tájékoztatóját, a Grúziába szóló regisztrációs adatlapunkat, a repülőjegyünket és a védettségi igazolványunkat, hajthatatlanok maradtak. Hosszú huzavona után kértük, adják írásba, hogy a Wizz Air nem ismeri el a Magyar Kormány és Grúzia közötti kétoldali kölcsönös megállapodást és perelni fogunk. Ekkor előkerült a felettesük is és lázas telefonálgatásba kezdtek, majd kb. félóra után közölték, hogy természetesen minden rendben van, az ő belső utasításuk volt téves és nagy megkönnyebbülésünkre megkaptuk beszállókártyáinkat.
Augusztus 13.-án, pénteken 23:55 órakor megnyugodva ültünk a Kutaisibe tartó repülőn, bízva benne, hogy több akadály már nem kerül az utunkba. Sajnos tévedtünk.
Első napi szállásunk kb. 350 kilométerre Kazbegiben (helyi elnevezése: Sztepancminda) volt található, az utat bérelt terepjárókkal terveztük megtenni, amik már a repülőtéri parkolóban vártak minket. A reptérről kijövet meglepődve tapasztaltuk, hogy a kóbor kutyák csapata vár minket az ajtó előtt. Kiderült, hogy Grúziában ez természetes, és a kutyák a fülükben jól látható bilétával rendelkeznek, amely arra enged következtetni, hogy valamilyen felügyelet alatt állnak. Hamar megszoktuk, hogy minden megállásnál gazdátlan ebekbe botlunk, akik – meg kell jegyezni – végtelenül szelídek. Mintegy 30 km utazás után megálltunk az első szimpatikus benzinkúton feltölteni az üzemanyagkészletünket, ahol a másik terepjáróban utazó társaink véletlenül bezárták az autóba az egyetlen slusszkulcsot, és vele együtt a kölcsönző cég elérhetőségeit is, ami a kesztyűtartóban maradt. A túravezetőink újra lázas telefonálgatásba kezdtek Budapestre, ahol ekkor még hajnali öt óra volt és szombat.
A segítség több mint háromórás veszteglés után érkezett meg, ám sejtésünk beigazolódott, tartalék kulcs nincs. Legnagyobb ámulatunkra a fiatalember jókora csavarhúzót, rongyot és hosszú merev drótot vett elő az autó csomagteréből. Szemmel láthatóan nem először operált ezzel a módszerrel, és a rutinnak hála nem telt bele három percbe, az autó újra nyitva volt. Folytathattunk tovább utunkat.
Grúziában a főbb utak jó minőségűek, ám a másodlagos és helyi utak szörnyű állapotban vannak. Meglepő módon az autópálya teljes hosszában, tehát a települések közötti szakaszon is ki van világítva.
A gond inkább az volt, hogy Kutaiszi és Tbiliszi közötti autópályából még hiányzik bő száz kilométer.
A közlekedés Kirgizisztánhoz hasonlóan itt is kaotikus. A KRESZ táblák, záróvonalak és egyéb jelzések opcionálisak a járművezetők értelmezése szerint. Mindenki a dudájára támaszkodva vívja ki magának az elsőbbséget.
Grúzia területe kb. kétharmada hazánkénak, de lakosainak száma a 4 milliót sem éri el. A magashegységek miatt az ország területének fele lakatlan vagy igen alacsony népsűrűségű. Grúzia még napjainkban sem tartozik a városiasodott országok sorába, a városi lakosság aránya kb. 60%. (Magyarországé 74%). A lakosság túlnyomó többsége ortodox keresztény. A grúzok vendégszerető és barátságos emberek. Az évszázadok és a multikulturális jelleg türelmessé tette őket más kultúrák és vallások iránt.
A grúz nyelv a magyarhoz hasonlóan alapvetően különbözik a kontinensen máshol beszélt indoeurópai nyelvektől, de itt tovább nehezíti a helyzetet, hogy a grúzoknak saját ábécéje is van, ami csak fokozza a nyelv elszigeteltségét.
Az ország középső része jellegtelen, már-már unalmas. A lakóházak szürke színben meglehetősen elhanyagolt állapotban árválkodnak az utak mentén.
A fővároshoz Tbiliszihez közeledve elérjük a Kaukázus lábát és a táj egy csapásra szívet melengetővé változik. Megjelennek a markáns hegyvonulatok a Kaukázus négyezer méter magas csipkézett gerince.
Az utazás utolsó kilométereinél már várakozással telve bámészkodtunk ki a kocsi ablakán. Az Alpokhoz hasonló látványvilág tárult a szemünk elé. Az út két oldalát meredek hegyek szegélyezték. A települések, amiken áthaladtunk, már a turizmus elvárásaihoz igazodni próbáló arcukat mutatták, több helyen újonnan épült szállodák várták az utazókat, vagy télen a síelni vágyókat.
A már említett csúszások miatt késő délután érkeztünk Kazbegibe (grúz nyelven Sztepancminda) és elfoglaltuk szálláshelyünket, amely egyszerűségénél fogva semennyi csillagot sem kapna a szállodák rangsorolásánál, de minket ez nem is igazán érdekelt, tökéletesen megfelelt az igényeinknek.
Némi tanakodás után, az időjárás előrejelzések folyamatos figyelése alapján a túravezetőink úgy döntöttek, hogy a tartalék napunkat, avagy az „esőnapunkat” előre hozzák, mivel keddre a csúcsmászás napjára esőt, havat és heves szelet jósoltak, szerdára viszont lényegesen kedvezőbbek voltak a kilátások un. időjárás ablak kialakulása volt várható a hegyen, és mi ezt szerettük volna kihasználni. (Utólag be is bizonyosodott milyen remek volt a döntés.) Mivel nem sürgetett az idő a másnap korai indulással, így közös megegyezéssel felkerestünk egy kellemes éttermet a közelben és megkóstoltuk a helyi autentikus ételkínálatot. A megérkezés örömére és az első akadályok sikeres leküzdésére koccintanunk kellett a méltán híres-hírhedt chacha nevű röviditallal, ami valamilyen törkölypálinka féle és az íze ennek megfelelően meglehetősen markáns. Úgy döntöttünk, ittlétünk további részében nélkülözni fogjuk ennek az italnak az áldásos hatását és inkább valami diszkrétebb brandy félénél maradunk.
Reggel kicsit ráérősen ébredtünk, volt mit kipihenni, hiszen előző nap este már hellyel-közel 36 órája talpon voltunk. Reggelit követően elindultunk a városkába beszerezni a még szükséges felszerelést, aminek a legkritikusabb eleme a gázpalack volt, hiszen azt nem szabad itthonról vinni a repülés miatt.
A városnézéssel egybekötött beszerzőkörút során megkóstoltuk a helyi, földbe süllyesztett kemence falán sült papucs alakú kenyeret a Shorty-t, vásároltunk töltött gázpalackot, liofilizált élelmiszert, ásványvizet a fölfelé vezető útra és szuvenírt. (Igen, hűtőmágnest. Mi mást? 🙂 )
Visszatérve szállásunkra, újabb fejtörő mutatvány következett. A strapabíró utazózsákjaink súlyát a légitársaság által maximalizált 20 kg-hoz igazítottuk, –folyamatosan digitális mérleggel ellenőrizve pakoltunk – viszont, mivel a zsákok lóháton fognak tovább utazni a 3600 méteren lévő alaptáborba, a lovak gazdája 15 kg-os csomagok szállítását vállalja csak, ezért mindkét csomagunk súlyát 5-5 kg-mal csökkenteni kellett, ami számunkra valóságos bűvészmutatványnak minősült.
A szükségtelennek ítélt holminkat szállásadónk által biztosított használaton kívüli helyiségben helyeztük el a visszaérkezésünkig.
Áldozatul esett a súlycsökkentésnek jónéhány ruhadarab, zacskós élelmiszer, egy főzőedény, és sok más egyéb feleslegesnek ítélt dolog; de a három Balatonszelet és a néhány gramm súlyú vitamincsomag kivétele a zsákból számomra még most is rejtély!
Ezt követően a felszabaduló időnket és energiánkat lekötendő, öten a viszonylag közeli Gergeti glecser által táplált, Gveleti vízesésekhez autóztunk és egy kis bemelegítő túrázás során megcsodáltuk a 25 és a 15 méter magas zuhatagokat.
A kora esti órákban megjelent a lovak gazdája és a terepjáró autójába pakolta zsákjainkat, ezt megelőzően azonban komoly alkudozásokat folytatott vezetőnkkel Erdész Andrissal, mivel – ha jól értettem – a visszaszállítás díjáról megfeledkeztek az utazási irodánál és értelemszerűen azt is ki kellett fizetni.
Ismét meglátogattuk a tegnap már megismert éttermet (járt utat járatlanért el ne hagyj alapon) és folytattuk Grúzia kulináris értékeinek megismerését.
A grúz konyha egyik alappillére a jellegzetes helyi kenyér, amit mindig frissen sütnek. Az egyik legismertebb formája az adzsari hacsapuri, ami helyi sajttal készül, rombusz alakú, és a közepére már a kisütést követően egy nyers tojást ütnek. Nekünk ez nagyon ízlett. A másik ismert verzió vörösbabpürével és sajttal töltött lobiani, amit szintén volt szerencsénk megkóstolni, de ettünk csípős krumplival töltött verziót is.
A főtt tésztának is komoly kultusza van errefelé, nem is akármilyen formában. A helyi specialitás egy rendszerint darált bárány- és marha- vagy sertéshússal töltött tésztabatyu, a Khinkali, amit elkészíteni és elfogyasztani sem egyszerű, gyakorlatot igényel.
Természetesen megkóstoltuk a helyi kebabot is és egy Ostri nevezetű paradicsomos-fűszeres marharagut is, amit isteninek találtunk, de a Tabaka nevű vasaltcsirke mindannyiunkat levett a lábáról.
A leggyakrabban használt friss fűszernövények a petrezselyemzöld, a koriander, a kapor és a menta. Ezeket valóban frissen fogyasztják és használják az ételkészítés során. Paradicsomból, paprikafélékből, uborkából, padlizsánból is terem itt bőségesen, készül is belőlük saláta, mártás, de grillezve is szívesen fogyasztják. Az itt őshonos, apró szemű mirabolán vagy cseresznyeszilva néven is ismert, kifejezetten savanykás szilva adja az alapját a grúz alapmártásnak is tekinthető tkemalinak.
Az étterem teraszán ülve előttünk hatalmasodott a Kazbek csúcsa, előterében a minden képeslapon látható Gergeti Trinity Church (szentháromság templom) sziluettje volt látható.
A Kazbek valósággal megbabonázott, mint minden magashegy. A tekintetemet egyedül a várost a felszín felett behálózó csővezetékek terelték el, amik egészen feltűnően rondítanak bele a városképbe. Ezek a gázvezetékek össze-vissza tekeregnek, olykor teljesen fölösleges kanyarulatokat tesznek. Az étterem előtt át kell kelni a főúton ami nagyon forgalmas, mivel itt van nem messze az orosz határ, és a nemzetközi forgalom ezen az egyetlen úton bonyolódik. A városka előtt több száz várakozó kamion sok kilométeres sort alkot, mivel csak éjjel haladhatnak tovább a határ felé. Az úton közlekednek a tehenek is, akiket a nap végén terelnek haza idős asszonyok. Sem ember, sem állat nem zavartatja magát, az utat ugyanolyan joggal használják, mint a dudáló, türelmetlen autósok. A városkában az utak is többnyire földutak, a közvilágítás elég ritkás, a házak pedig többnyire nagyon egyszerű, rozsdás drótkerítéssel védett, bevakolatlan épületek. A település nem szép, de a környezet, amiben elterül, nagyon sokat dob rajta.
Reggel fél hétre tűztük ki az indulást az alaptáborba, ami előtt azért még komótosan megreggeliztünk a szállásunkon, kiélvezve a svédasztal adta választási lehetőségeket.
Hátizsákjaink súlya sem volt elhanyagolható, mivel az utazózsákjainkból súlycsökkentés miatt kiszorult, de fontos és szükséges holmik jobb híján azokban landoltak. Elhagyhatatlan alapfelszerelés az esővédő héjkabát és héjnadrág (mindkettőre nagy szükség volt sajnos), némi táplálék, legalább másfél liter víz, hómacska a gleccseren való közlekedéshez, túrabot, fényképezőgép, stb.
A terv az volt, hogy autóval felmegyünk a hét kilométerre lévő Gergeti Szentháromság templom parkolójába, amely 2170m magasan található, szállásunknál kb. 400 méterrel föntebb, és onnan indulunk gyalogosan tovább a Bethlemi Hut 3663 méteren lévő alaptáborába, ahol három éjszakát alszunk sátorban.
Izgalommal telve indultunk neki terepjáróinkkal a viszonylag rövid útnak, amely a néhány éves új aszfaltút miatt egyszerűnek ígérkezett, csakhogy a felfelé haladó szerpentin kiindulási pontján jókora, vasláncon lógó tábla hirdette, hogy az út felújítási munkálatok miatt le van zárva!
Újabb fejvakarás következett, a helyben strázsáló embertől megtudtuk, hogy vezet egy régi út is a templomhoz, de arra már nem tartja alkalmasnak a mi terepjáró autóinkat, ugyanis egy helyen át kell kelni a gleccserből eredő hatalmas kövekkel megspékelt, gyorsfolyású Chkheri nevű folyó medrén, ami nem biztos, hogy sikerülni fog. Ezen már meg sem lepődtünk igazán, lassan kezdtünk hozzászokni a megoldhatatlannak hitt problémákhoz. Háromféle opciót vázoltunk fel magunk előtt, az első szerint visszamegyünk a városba, és bérelünk egy Mitsubishi Delica terepjárót sofőröstől, aki fölvisz a kiindulási pontunkra jó pénzért. (Amit visszafelé jövet újból ki kell fizetni.) A második verzió szerint nekiindulunk gyalog, ezzel megtoldva a napi tervezetet még vagy hat kilométerrel és négyszáz méter szinttel, de ezt a verziót az időigényessége miatt viszonylag hamar elvetettük, és a harmadik verzió szerint nekivágunk az off-road terepnek a bérelt autókkal próba szerencse alapon. Végül az utolsó mellett döntöttünk és nekiiramodtunk a végtelenül köves terepnek, amely láttán néhány profi terepversenyző is megnyalná a szája szélét.
A kocsik terepjáró képessége alaposan kihasználásra került, és óriási volt a megkönnyebbülés, amikor ismét elértük az aszfaltozott utat, kikerülve a sérült szakaszt, ami miatt az lezárásra került.
A Gergeti templom melletti aszfaltozott parkolóban, ahol az autókat hagytuk három napra, érkezésünkkor senki sem volt, viszont a parkoló szélén egy kupacban megláttuk a málhazsákjainkat lepakolva, amik már várták a derék hátasokat, hogy az alaptáborban hasznunkra lehessenek.
Az indulás pillanatában elkezdett esni az eső, amire már számítottunk, mivel az időjárás előrejelzésekben ez szerepelt is, így felvettük a héjnadrágokat, héjkabátokat vagy esővédő ponchókat, ki-ki lehetősége szerint, a hátizsákokra is felkerültek az esővédő huzatok, és túrabotjainkra támaszkodva elindultunk az 1500 méterrel magasabban lévő Bethlemi kunyhónál található táborunkba.
A fölfelé haladó turistaút első része füves, gödrös és az esőnek köszönhetően sáros volt. Útközben egy szép, viszonylag nagy testű fekete kutya csapódott mellénk és mintha évek óta ismernénk egymást, heves farok csóválgatással körülöttünk rohangálni kezdett. Az eső időnként elállt, és amikor elcsomagoltuk az esővédőt, néhány perc múlva újra hevesen rákezdett, amit újra öltözés, majd vetkezés követett; és ez a folyamat többször megismétlődött az út során.
Esőmentes pillanatokban visszanézve a mögöttünk elterülő völgyre, pazar látványban lehetett részünk.
Az Arsha hágóra felérve kb. 3000 méter magasan röviden megpihentünk. A hágó túloldalán elterülő völgyben hömpölygött a Gergeti és Kazbek gleccserek által táplált folyó, amely inkább a gyorsaságával, mintsem a szélességével hívja fel magára a figyelmet.
A hágó után kisebb-nagyobb kövekkel vastagon megszórt völgyön keresztül vezetett utunk, majd egy deszkából ácsolt hídon átkelve megérkezünk az Altihut menedékházhoz, ahol ebédszünetet tartottunk a magunkkal hozott elemózsiából. Szerencsére az eső már időközben elállt, de a szél meglehetősen erőszakosan fújdogált.
Lesöpörtük a morzsákat a kabátunkról, és újult erővel folytattuk menetelésünket a célunk felé. Innen már jól látszott a gleccser alsó széle, és igazán impozáns látványt nyújtott a belőle táplálkozó több ágból álló zuhatag.
A vízesés feletti részen több esetben át kellett ugrálni a gyorsfolyású patakok fölött, ami a nem kívánt fürdés veszélyével járt. Mi szerettünk volna ezt elkerülni, mert a körülmények nem voltak kimondottan strandolásra alkalmasak a 10-15 C°-os hőmérséklet és a jéghideg víz miatt.
A gleccser lábánál felvettük a láncos-körmös hómacskáinkat a bakancsokra, miután innen a jég hátán folytattuk tovább utunkat, amely a vulkáni hamu miatt nem nyújtott kimondottan szép látványt. A jégmező tetején tovább csökkent a hőmérséklet a jég alulról jövő hűtőhatása miatt, viszont megkapó látvány volt a folyamatosan csörgedező milliónyi patakocska, amelyek többsége keskeny, legfeljebb 30 centiméter szélességű.
A gleccseren tartó gyalogút több mint egy órát vett igénybe, miközben folyamatosan emelkedtünk.
A Bethlemi házzal egyvonalban lekanyarodtunk a jégmezőről és a hómacskákat levéve egy utolsó félórás menettel az omladékos köves morénán felértünk a táborhelyünkre, amely nagy megkönnyebbüléssel töltött el mindannyiunkat.
Hamarosan megérkeztek a lovak is a tábor területére, és örömmel szabadultak meg a terhüktől. Mi pedig nagy lendülettel elkezdtük felállítani sátrainkat, rendszerezni felszerelésünket és megfőzni a vacsoránkat.
Mire tábort vertünk és berendeztük a sátrakat a derékaljainkkal és hálózsákokkal, akkorra ismét eleredt az eső, majd havaseső és a hőmérséklet tovább csökkent. Gyorsan beüzemeltük a gázpalackos vízforralót és vacsorára zacskóslevest, és Maggi tasakos tésztát, valamint teát főztünk, amely igen jólesett. Ezt követően pihenésképpen a társainkhoz hasonlóan bebújtunk a jó meleg pehelytöltetű hálózsákokba.
A pehely hálózsáknak van egy érdekes tulajdonsága, ami a kívülállók számára meghökkentő lehet, nevezetesen minél kevesebb ruha van rajtad, a zsák belülről annál melegebb, ugyanis az emberi test hőjét sugározza vissza felerősítve. Miután eléggé átfagytunk, nehezen melegedtünk fel a zsákban, ezért levetkőztünk és csak a hosszú ujjú gyapjú aláöltözőt hagytuk magunkon egy jó meleg speciális zoknival kombinálva, ezután a várva-várt melegség érzése rövid idő alatt megérkezett. A zsákban nagyon komfortos az idő, de ha ki kell kászálódni belőle valamilyen okból, az nagyon kellemetlen tud lenni, ezért kétszer is meggondoljuk a mászkálást.
A hálózsákban való alvás nem mindenkinek egyszerű, a múmia alakú zsákok – mint amilyen a miénk is – egyfajta gúzsbakötésszerű állapotot hoznak létre, és nekem, aki egész éjjel vándorlok otthon az ágyon, komoly korlátot jelent.
Egyébként 3000 méter fölött a pihentető alvás a hegymászónak rendkívül értékes ajándék. A legtöbb ember rosszul alszik ebben a magasságban és nem érzi magát reggel kipihentnek.
Reggel meglepően frissen ébredtünk, a hőmérséklet +2,6 oC volt, és ami nagy ajándék, hogy az éjjel elállt a szél.
A sátorról engedjetek meg egy mondatot. Erre az expedícióra beszerzett és magunkkal hozott sátor kétszemélyes, négy évszakos ultrakönnyű, mégis masszív expedíciós sátor, a súlya mindössze 2,6 kg. A viharos szelet és a havas esőt is nagyon jól bírta, jól vizsgázott.
A táborban a megérkezésünkkor nem volt sok sátor, úgy harmincra tippeltük a számukat. Reggel még nem gondoltuk, de estére megduplázódott a számuk, a várható jó idő reményében sokan ezt az időpontot választották a csúcsmászásra.
A Bethlem Hut nevű menedékház régen meteorológiai állomás szerepét töltötte be, később funkcióját vesztette, és a hegymászók vették birtokba. A házban lehet szobát bérelni és van benne közösségi étkező is annak, aki nem akar a sátorban főzni, étkezni, illetve üzemel benne büfé-étterem is olyan áron, hogy még a tehetősebb turisták is nagy ívben elkerülik. Az épület nem kimondottan a higiénia fellegvára, hogy finoman fogalmazzak, szerintem egy elhagyott háborús bunkerben nagyobb rend és tisztaság honol, mint itt. Kénytelenek voltunk többször is belépni a házba, mivel – valamilyen műszaki csoda folytán – kizárólag a másfél szintes épület félemeletén a lépcsőfordulóban találtak a telefonjaink térerőt, amelynek segítségével kommunikálni tudtunk az itthon maradt szeretteinkkel.
Szóval ébredés után ismét vízforralás az első napirendi pont a reggelihez. A víz egy csövön érkezik a táborba a közeli hegyoldalon lévő hó olvadásából származik és nem éppen ásványvíz minőségű.
Megelőzendő a nem kívánt gyomorbántalmakat, vittünk magunkkal egy gravitációs kétfázisú víztisztítót, amely 0,2 mikron(!) átmérőjű szűrővel rendelkezik és képes kiszűrni a vízből a baktériumok 99,999999 %-át, a klórt, a nehézfémeket és minden más szilárd szennyeződést ráadásul a mérete, mint két vastagabb filctoll és nem igényel semmilyen energiát a működéséhez.
A főzéshez ezt a szűrt vizet használtuk, de tovább fokozandó az óvatosságunkat, a kulacsokba töltött szűrt vízhez még literenként egy szem víztisztító tablettát is tettünk.
A reggeli zabkása volt, amivel én már régen nem vagyok barátságban, de a sátortáborban nem találtam sehol a megterített svédasztalt, így maradt a zabkása, szerencsére csokoládés ízesítéssel, ami azért valamennyit javított az élvezeti értékén. A többiek hasonló ételválasztékból gazdálkodtak, mint mi.
A gázfőzőnk is egy különleges kialakítású készülék, Jetboil névre hallgat és erős szélben is használható. Speciális bordázattal rendelkezik az edénye, és ha hiszitek, ha nem, egy liter vizet egy perc alatt felforral még itthon is. A táborban azonban már kb. 85 oC-on kezd forrni a víz a kisebb légnyomás miatt, ami azzal járt a mi esetünkben, hogy a Maggi zacskós készételt a gyártó által előírt tíz perc helyett tizenöt percig kellett kavargatni, hogy megfőjön rendesen benne a tészta.
Reggeli után kényelmesen összepakoltuk hátizsákjainkat, a lábunkra a magashegyi un. „D”-s bakancsot húztuk, és a felszerelésünk elemét képezte a hágóvas is.
Indulás előtt Andris egy a kézujjra helyezhető szerkezettel megmérte mindenkinek a véroxigén telítettségiszintjét (SpO2) és nem volt minden esetben elragadtatva a kapott eredménytől. Szerencsére a mi értékeink kilencven százalék fölöttiek voltak, ami bőven megfelelő eredmény ezen a helyen.
Mai túránk a Gergeti gleccserre vezetett, amelyet 4100 méter fölött értünk el. Célunk az akklimatizáció erősítése és technikai ismereteink bővítése volt. Az út a gleccserre köves sziklás terepen visz át, meglehetősen lassan lehet rajta haladni, több helyen havas, jeges a domboldal nagyon kell figyelni minden lépésre a csúszásveszély miatt.
Közel háromórás meneteléssel értük el a jégmező szélét, amelyet körülbelül húsz centiméter friss hó borított. A túravezetőink előző életükben valószínűleg az idegenlégióban szolgáltak kiképző őrmesterként, mert a havas köves terepen hirtelen vezényszóval a hágóvas időre történő felvételére adtak utasítást. A cél nyilvánvaló volt, szerettek volna megbizonyosodni róla, ki milyen magabiztossággal kezeli ezt a veszélytelennek egyáltalán nem mondható szerkezetet.
A gleccser melletti gerincen újbóli hágóvas felvétel gyakorlása következett, de a művelet izgalmasabbá tétele miatt – és az extrém körülményekre való felkészültségünket bizonyítandó – vastag ötujjas kesztyűben kellett végrehajtani a feladatot, ami valóban komoly nehezítés, különösen a rögzítő hevederek fűzésénél. Ezt a műveletsort is időmérés kísérte. Vezetőink láthatóan elégedettek voltak az eredménnyel és Andris bemutatta hogyan kell egy perc alatt mindkét vasat a bakancsra rögzíteni kesztyűs kézzel. Mi is elégedettek voltunk az ő mutatványával.
A hágóvas használata nagy körültekintést és figyelmet igényel. A három-négy centiméteres, hegyes és éles karmok – amiből tíz darab van – komoly sérülést tudnak okozni egy félrelépés során. Hallottunk olyan balesetről az Alpokban, hogy helikopterrel kellett lehozni valakit a hegyről, mert belelépett a saját vádlijába mély sebet okozva ezzel.
A következő feladat begyakorlása érdekében a gleccseren gyülekeztünk. A túrabotok hótányérjának segítségével egy négyzetméternyi felületen letakarítottuk a havat a jégről és Ádám bemutatta a jégcsavar szakszerű rögzítését, amelyet vészhelyzetben mindenkinek tudnia kell.
Egyenként elvégeztük mi is ezt a műveletet, miközben Ádám felvázolta a kötélpartiban történő beszakadás esetén teendő műveletek sorrendjét.
Egy rövid pihenő, és némi elemózsia elfogyasztása után elindultunk vissza a táborba, ahol nagy körültekintéssel pakoltuk össze másnapra a szükséges holminkat, majd az általunk átszűrt víz segítségével elkészítettük a zacskós levesből és a speciális, hegymászóknak kifejlesztett, tápláló liofilizált készételből álló vacsoránkat. A liofilizált ételek úgynevezett fagyasztva szárított eljárással készülő ételek, amiket olyan papírtasakban árulnak, amire csak forralt vizet kell tölteni, a megadott szintig, megkavarni, várni néhány percet és utána már fogyasztható is, úgy a zacskóból egyenesen. Van köztük egy-két egészen ehető is, de finomnak nem mondanánk egyiket sem, és az áruk is elég borsos.
Vacsora közben beszélgettünk a társainkkal, átbeszéltük a következő napot, figyeltük és fotóztuk a tábori életet, majd Andris újra körbejárt a pulzoximeterrel és leellenőrizte akklimatizáltsági szintünket. Nem minden mért érték tette egészen boldoggá, de nagy bajban szerencsére egyikünk sem volt.
Egy érdekes információ a táborról, hogy a sátrainkkal szemben egy nagyon jól felszerelt 3 nagyméretű sátorból álló különálló kis tábor állt, ami a lengyel hegyimentők birodalma volt. Mint megtudtuk, ők az egész mászószezonban fent vannak a hegyen, a lengyel kormány támogatásából és alapítványi adományokból fedezik a költségeiket, mert sok a lengyel hegymászó a Kazbeken, és így tudnak rajtuk segíteni, ha gond van. Természetesen nem csak a lengyel honfitársaik mentésében vesznek részt, hanem bárki számíthat rájuk. Köszönjük!
Vacsora után igyekeztünk időben nyugovóra térni és megpróbálni a lehető legtöbbet pihenni a hajnali indulásig, mert azt mindannyian tudtuk, hogy egy igen nehéz nap áll előttünk.
Hajnali fél kettőre tűztük ki az indulás időpontját, ami azt jelentette, hogy előtte egy órával már talpon voltunk, de igazából addig sem nagyon tudtunk aludni.
Kinézve a sátorból csodálatos csillagos égboltot láthattunk a fejünk felett, felhőnek nyoma sem volt. Ebben a magasságban lényegesen több csillag látszik a levegő tisztasága és az un. fényszennyezettség hiánya miatt, mint itthon.
Étvágya ilyenkor nem igazán van az embernek, mégis erőltetni kell az evést, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy vércukorszintünk leesése szédülést, rosszullétet, erőtlenséget eredményezzen. A tegnapi napon többen is panaszkodtunk – többek között én is – a zabkására, így a korahajnali (vagy inkább késő éjszakai?) reggelink a már jól bevált májkrémes kenyér és gyulai kolbász kombinációjából állt, bízva abban, hogy elegendő energiát ad a hegymenethez. Azt hittük a zörgésünkkel zavarni fogjuk a többi táborlakót, de meglepődve tapasztaltuk, hogy éjfél után egy órával szinte az egész tábor talpon van és mindenki készül az indulásra. Millió fejlámpa fénysugara pásztázta a tábor feletti égboltot.
Az elsők között indultunk el, hogy a reggeli mínuszokban minél hamarabb feljussunk a gleccseren, ilyenkor ugyanis kisebb a beszakadás esélye a fagyott hó miatt. Vezetőink előre kitűzték a fordulási időpontot, ez pedig déli tizenkét óra volt. Bárhol járunk, délben vissza kell fordulnunk, a biztonságos hazatérés érdekében.
Az igen korai időpont ellenére lényegesen gyorsabban haladtunk a köves dombokon, mint az előző napon. Két óra alatt elértük a gleccsert, ahol következett a hágóvasak felvétele és a kötélparti összeállítása, a beülőket még a táborban magunkra vettük, hogy ezzel is időt takarítsunk meg. Ez abból állt, hogy két csoportba rendeződtünk, a mi csoportunkba négyen, a másikba hárman kerültek összekötésre kb. ötméteres távolságra egymástól a hegymászó beülőkön keresztül. Az utolsó emberek derekára akasztva kétoldalt jégcsavar lógott, a központi biztosító hevederükhöz csatlakoztatva pedig egy hasadékból való mentő szett fityegett.
Mögöttünk számtalan fejlámpa fénye imbolygott, hosszú sorokban jöttek a különböző nemzetek képviselői a hegycsúcs elérésének reményében, olyan volt, mintha több száz szentjánosbogár rajzott volna ki a táborból egyszerre.
Összekötve megindultunk az enyhén emelkedő havas jégmezőn erősen figyelve a terepet, hogy a lámpáink gyér fénye mellett is időben észrevegyük az esetlegesen megbúvó hasadékokat.
A fehér hómezőn sötétben haladva érdekes látványt nyújtott a karácsonyfafüzérként libasorban menetelő hegymászók hada.
Kissé fáztunk a hajnali hidegben, ezért arra kértük Ádámot, hogy növeljük a haladási sebességet, vagy egy réteg öltözéket hadd vegyünk magunkra. Mivel negyedik társunk így is gyorsnak találta tempót, ezért a gleccser feletti platón megállva, rövid tanakodás után embercsere történt a kötélpartiban, hozzánk Deli Szilvi érkezett, mert ő tudta vállalni a gyorsabb menetsebességet.
Ekkor már hajnalodott. A menetközben, sebtében elkattintott fotóink sajnos nem tudják visszaadni azt a látványt, ami akkor tárult szemünk elé, amikor napunk fénye megjelent a horizonton, és aranyszínbe öltöztette a havas tájat. A borzongató hideg időjárás dacára örömmel néztük a felhőmentes égboltot, csak a Kazbek csúcsa „pipált” kis felhőfoszlányokat eregetve, időnként szégyenlősen elbújva bárányfelhőtakaróba, hogy aztán reményt keltve az emberfiában újra megmutassa magát.
Az út meredeken emelkedni kezdett, a kötél hosszát csökkentettük, itt már nincsenek hasadékok „csak” a hegyoldalon való lezuhanás megakadályozása a cél, emiatt közelebb kerültünk egymáshoz. Elől a vezetőnk Ádám diktálta az iramot, őt Szilvi követte, én harmadikként meneteltem a sorban, és a végén párom, Misi zárta a sort.
A hegyoldal egyre meredekebbé vált és egyre több ember jelent meg körülöttünk. A keskeny nyomsávon előzni szinte lehetetlen az egymással összekötött embereknek, így muszáj igazodni az előttünk haladók ritmusához, ami nem mindig könnyű feladat.
Egy érdekes momentum, hogy beértünk egy 3 fős örmény fiatal fiúkból álló társaságot, akiknek két tagja elfáradt és szeretett volna visszafordulni, de egyikőjük még érezte magában az erőt a továbbhaladásra, ezért szeretett volna hozzánk csatlakozni. Vezetőnk, Ádám fájó szívvel utasította vissza a fiúcska kérését, de nem tehettük meg, hogy bárki ismeretlent magunk közé fogadjunk, és esetleg később miatta kelljen az egész csapatnak feladnia a csúcs megmászását.
A Kaukázus egy hegyrendszer a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között, általában Európa délkeleti határának tekintik. A Kazbek a Keleti-Kaukázus legmagasabb csúcsa, és egyébként pontosan az orosz-grúz határon található, emiatt Oroszország felől is jönnek mászó csoportok, viszont a két irányból érkezők nyomvonala a hegy derekánál egyesül.
Szerencsétlenségünkre az orosz oldalról két kb. 20-20 fős csapat pont előttünk ért oda a találkozási pontra és ezzel megakadályozták, hogy tartsuk az addig jól bevált, megszokott tempónkat. Nagyon sokszor megálltak, valószínűleg fáradtak lehettek és lassan vánszorogva közeledtek a hegy tetejéhez. A kötélpartiknál fokozottan érvényesül a lánceffektus, miszerint mindig a leggyengébb láncszem határozza meg egy lánc erősségét, itt a leggyengébb ember sebessége irányadó a többiekre nézve. Ádám tett ugyan kísérletet az előzésükre többször is, de biztonságosan nem tudtuk kivitelezni.
A Felső Platón (4800 méter környékén) egy pillanatra mi is megálltunk, megettünk egy-egy csokit, mert szükségünk volt egy utolsó energialöketre, ami felvisz a csúcsig. A plató felett már egyre nehezebb a légzés, egyértelműen érezhető a magasság hatása, ennél már csak a csontig hatoló hideg esik rosszabbul (olyan mínusz 15 °C körül lehetett), bár ilyenkor nem a fagy a legnagyobb ellensége a mászónak, a 30 kilométer per óránál nagyobb szélsebesség már veszélyes, végzetes lehet a hűtőhatása, amikor minden energiájára szüksége van a lassan mozgó hegymászónak. Ezt az utolsó háromnegyed órát – bevallom őszintén – már valami olyan önkívületi állapotban tettem meg, semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy egyik lépést a másik után megtegyem, és közben le ne fagyjanak a lábujjaim. Ezen a ponton már nem is igazán fázott a lábam, hanem olyan kegyetlenül fájt, hogy minden pillanatnyi megállásnál csak arra tudtam gondolni: amíg mozgatni tudom, addig nem lehet baj.
Aztán persze erőfeszítésünk nem volt hiábavaló, fél tízkor (majdnem 8 óra folyamatos menetelés után) szerencsésen felértünk a csúcsra, ahol egy pillanatra – szerintem csak a mi kedvünkért – még a nap is kisütött, habár az alattunk elterülő panoráma nem mutatta meg magát, vastag felhőréteg fedte. Abban a percben ez minket nem is nagyon érdekelt, a táskámból elővettem az erre az alkalomra készíttetett zászlónkat, és néhány képen megörökítettük ezt a felemelő pillanatot.
Fotózkodás és rövid örömködés után rendeztük sorainkat, majd a hidegre való tekintettel villámgyorsan elindultunk lefelé, persze azért a biztonságra ügyelve, mert mint köztudott a hegymászó balesetek nagy százaléka a csúcsról lefelé menet szokott bekövetkezni. Ennek több oka is van, egyrészről valószínűleg közrejátszik a megkönnyebbülés, mikor azt érzi a hegymászó, hogy ez megvan, megcsinálta, és emiatt figyelmetlenebbé válik, másik oka pedig a gyakran időközben megváltozott időjárási körülmények lehetnek. De fontos szerepet játszik a tragédiák bekövetkeztében a testi-lelki kifáradás, a dekoncentráltság, és a magasság miatt bekövetkező agyi oxigénhiány is negatívan befolyásolja az emberek döntőképességét.
Ahogy Kovács Albert hegymászó barátunk szokta mondani:
„Egy hegyet nem megmászni a nehéz, hanem lejönni róla.”
Éppen ezért minél hamarabb szerettünk volna biztonságosabb terepre jutni.
Már leértünk a Felső Plató alá, mikor ráeszméltünk, hogy a másik kötélpartiban haladó társainkkal nem találkoztunk szembe, és kérdésünkre ekkor közölte Ádám a szomorú hírt, hogy azért nem, mert ők korábban úgy döntöttek nem jönnek tovább, és visszafordultak.
Lefelé menet igazán csodálatos kilátás tárult elénk, de legtöbbször nem volt kedvünk elővenni a fényképezőgépet, csak mentünk és csodáltuk a természet szépségét, nehéz ezt megfogalmazni, tulajdonképpen nem akartuk megörökíteni, csak átélni, igazán megélni ezeket a pillanatokat.
Megkönnyebbültünk, amikor elértük a hómező szélét, megálltunk, leoldottuk a köteleket, levettük a hágóvasakat, megváltunk a pehelykabátoktól, és pehelykesztyűktől, itt már határozottan jobb idő volt, a nap is erősen sütött, és a szél is szelídült egy kicsit. Ekkor éreztük, hogy éhesek vagyunk, enni kellene valamit, hiszen idestova 10 órája úton vagyunk.
Útközben észleltük, talán a fekete-kereszt nevű táborhelyen járhattunk ekkor, hogy helikopteres mentés zajlik a fejünk felett, valakinek sajnos nem sikerült olyan jól a napja, mint nekünk, de többet nem tudtunk meg az eseményekről.
Innen már „laza” 2 óra gyaloglással beértünk a táborba, és megszabadultunk a bakancsunktól és a beülőtől is.
Azt hiszem, nem olyan nagy szégyen bevallanom, de régen nem voltam olyan fáradt, mint abban a pillanatban. Ott, akkor nem is igazán tudja felfogni az ember, hogy megcsinálta, túl van rajta; az igazi felszabadító öröm csak itthon érkezett meg, amikor a gyerekeink körébe hazaértünk.
A délután további részében a szokásos tábori teendők vártak ránk, mint víztisztítás, főzés, vacsora, és beszélgetés a többiekkel. Közben egyeztettük a reggeli indulás részleteit, majd az egyre élénkülő hideg szél elől sátrainkba menekültünk, és megpróbáltuk kipihenni a nap fáradalmait. Senkit nem kellett altatni, hamarosan mindannyian mély álomba zuhantunk.
Este nem csomagoltuk össze a málhazsákokat, mivel eléggé fáradtak voltunk, és különben is csak tíz órára ígérték a lovasok, hogy felérnek a táborba és felveszik táskáinkat, ezért úgy voltunk vele, hogy lesz időnk reggel pakolászni, és tábort bontani, hiszen legkésőbb hét órakor már úgyis magunktól felkelünk.
Viszonylag jól aludtunk és valóban hét óra körül kezdtünk ébredezni. Habár hajnal felé többször is érzékeltük félálomban, hogy viharos szél cibálja a sátrunkat és órák óta esik az eső, havaseső.
A sátrunk szerencsére nem ázott át, és derekasan állta a szelet is, de már itt-ott finoman gyöngyözött belülről. Húztuk-halogattuk a felkelést, hátha eláll a szél és az eső, vagy legalább csendesedik a vihar; de egy jó félóra után beláttuk, hogy ideje megreggelizni, és készülődni a visszaútra. Még a kulacsainkat is fel kellett tölteni ivóvízzel, ahhoz is idő kellett, mert nem túl gyors szerkezet a víztisztítónk, kb. tíz perc alatt tisztít meg egy liter vizet.
Ma reggel csend honolt az egész táborban, – nem úgy, mint tegnap – ember nem nagyon mozgott. Szerencsére a havaseső egy kis idő után csillapodni kezdett, majd teljesen elállt, de az erős szél megmaradt.
Ez alkalommal is jól vizsgázott a gázfőzőnk, mivel állta a sarat (akarom mondani a szelet) és gyorsan felforralta a kávénak, teának való vizet.
Akaratlanul is mindannyiunknak ugyanaz a gondolat jutott eszébe, ha ez az időjárás egy nappal korábban köszönt ránk, esélyünk sem lett volna elindulni a csúcsra. Hiába, a gondos tervezés aranyat ér, de persze tudjuk, hogy a szerencse vagy a gondviselés –nevezzük bárminek – is erősen szerepet játszik.
Választási lehetőségünk nem lévén, a viharos szélben kezdtünk el pakolni és a sátrakat elbontani. Csomagjainkat egy kupacba hordtuk és készítettünk néhány búcsúfotót a táborról. A leszállítandó pakkba bekerült az általunk gondosan összegyűjtött szemét is, ugyanis a szabály minden hegyen érvényes „Csak a lábnyomodat hagyd magad után!”
Mivel a lovak késtek, a konyhán dolgozó grúz fiatalember megígérte, hogy megmutatja az általa jól ismert szállítónak a mi csomagkupacunkat, mert nem szerettünk volna tovább a táborban vesztegelni. Így hátunkra kaptuk a batyuinkat és elindultuk a gleccsermező irányába.
Kellemes meglepetéssel vettük észre, hogy a moréna takarásában teljes a szélcsend és a hőérzetünk is pozitívan megváltozott. A már jól ismert jégmezőn könnyen haladtunk hómacskákkal a talpunkon, és készítettünk még jó pár fotót a felhőből néha kitakaródzó Kazbekről búcsúzásképpen.
A lefelé irányuló utunk eseménymentesen telt, bátran ugráltuk át a gleccserpatakokat és a füves domboldalon lévő Altihut menedékháznál ismét megálltunk falatozni egy keveset.
Néha az égbolt beborult, de az ijesztgetésen túl szerencsére esőt most nem kaptunk.
Nagy–nagy örömmel érkeztünk a parkolóba, ahol a terepjárókat hagytuk, bízva abban, hogy az aszfaltutat időközben megjavították, amíg fent voltunk a hegyen. Ez a reményünk hamar szertefoszlott, az építkezés és a vele járó útlezárás továbbra is fennállt.
Pihenésképpen meglátogattuk a Gergeti Szentháromság Templomot belülről is, hiszen két nappal ezelőtt csak nagy sietve eljöttünk mellette. A templom kb. 700 éve áll itt változatlan formában, és arról ismert, ha bármikor veszély fenyegette az országot, a grúz templomok híres kincseit itt, ezeken falakon belül rejtették el, például a Szent Nino keresztet. Szent Nino egyébként nő volt, egy római tábornok lánya, a szenthez kötik a kereszténység felvételét Grúziában.
A szovjet korszakban minden vallási tevékenység tiltott volt a templomban, a turisták azonban felkereshették. Grúziában egyébként igen vallásosak az emberek, ezt jelzi a rengeteg templom, kolostor, benne hívőkkel, köztük gyerekekkel. A szovjet időkben sokat bezártak, vagy nem „rendeltetésszerűen” használtak, mára azonban nagy részüket felújították és újakat is építettek.
A templomot elhagyva ismét a már megismert off-road „gyakorlópályán” kellett végighaladnunk, ám kellemesen tapasztaltunk, hogy a patakátkelés helyén azóta egy ideiglenes hidat építettek a grúzok, így utunk legkritikusabb szakasza nem okozott komoly fejtörést az autókat vezető Ádámnak és Andrisnak. A meredek lejtőn lefelé jövet egy érdekes jelenetnek lehettünk szemtanúi, egy enduró motoroson is kifogott a mostoha terep, és eldőlt járművét nagy nehezen hárman tudták csak ismét két kerékre állítani.
A szállásunkra való megérkezés előtt ásványvizet és némi elemózsiát vásároltunk a helyi Spar üzletben, és kitörő lelkesedéssel vettük ismét birtokba a már megismert szobánkat, amely a három sátorban töltött éjszaka után paradicsomi kényelemmel kecsegtetett.
Mivel három napig nélkülöztük a fürdés áldásos hatását mindannyiunk első útja a fürdőszobába vezetett…. volna, mivel napközben itt a csapból csak hörgésszerű hangok törnek elő és nem víz. Szerencsére a tűrőképességünk és humorunk még nem hagyott cserben, ezért viccelődve más tennivaló után néztünk, bízva abban, hogy hamarosan áldozhatunk a kellemes zuhanyzás oltáránál.
Egy óra múlva ismerős arcot fedeztünk fel a társalgóban, ahol tartózkodtunk, megjöttek a málhazsákjaink a hegyről. Úgy döntöttünk, hogy a vizesen elcsomagolt sátor még kibír két napot károsodás nélkül, de a hálózsákokat kiterítettük az ágyra száradni.
Az utazótáskáinkat ismét felhizlaltuk a repülőgépen megengedett 20 kilogrammig, az elfogyasztott élelem helyére pont befértek a magashegyi bakancsaink, amiket idefelé a lábunkon hoztunk, és nem igazán bizonyult kényelmes viseletnek.
Közben lassú csörgedezéssel megérkezett a víz is zuhanyrózsákba, így sikerült pótolni higiéniai elmaradásunkat; éppen időben, mert már indulni kellett vacsorázni, a korábban megismert és megszeretett étterembe. Az étteremben lelkesen üdvözöltek, mi pedig folytattuk a kulináris élvezetek hajszolását (hiszen már a hegyről lefelé jövet is beszédtéma volt, hogy ki mit szeretne vacsorázni) és persze a pohárköszöntők sem maradhattak el.
Vacsora után megbeszéltük a reggelizés és a hazaindulás időpontját és nyugovóra tértünk. Az éjjel a városkára is záporeső hullott, amelyet az Andris sátra rosszul viselt, mivel kint hagyta a hotel udvarán száradni. J
Búcsú Grúziától!
Elérkezett Grúziában tartózkodásunk utolsó napja is, amit utazással és városnézéssel töltöttünk.
Reggeli után bepakoltuk zsákjainkat a terepjárókba, és elindultunk Grúzia fővárosa, Tbiliszi irányába. Útközbeni első megállónk Gudauri volt, ahol megnéztük az „Orosz-Grúz Barátság Emlékműve” fedőnevet viselő, mostanában inkább Népek Barátsága Kilátóként emlegetett, valóban fantasztikus panorámával szolgáló emlékhelyet.
Egész Grúziában jellemző, hogy a forgalmasabb utak mentén és nagyobb megállóknál helyi termelők árulják portékájukat. Itt is lehetett kapni frissen facsart gyümölcsleveket, zamatos aszalt és friss gyümölcsöket, mindenféle ízben és színben pompázó kézműves mézeket, helyben sütött kürtőskalácsot, és kézzel készült színes horgolt és kötött kendőket, sálakat, zoknikat; és természetesen a legismertebb grúz édességet, a kolbász-szerűen kinéző csurcskelát, ami valójában zsinórra fűzött dióból vagy aszalt gyümölcsből készül, és sűrített szőlőmusttal vonják be.
Ezután folytattuk utazásunkat a grúz hadiúton egészen a következő megállónkig, a Tbiliszitől északra elhelyezkedő Ananuri erődig, az Aragvi folyó partján álló erődrendszert az Aragvi klán építtette a 13 században.
Míg az erőd meglátogatása után Ádám Lacival és Petivel úszott egyet az Aragvi folyó hűsítő vizében, addig mi Szilvivel megnéztük a szuveníres sátrakat és sikerrel alkudtunk meg 3 db gyönyörű, színes helyi geometrikus mintákkal díszített kasmír sálra.
Ezután már egyenesen Grúzia fővárosába, a csodás Tbiliszibe vezetett utunk, ahol a délutánt töltöttük, Tbiliszi neve egyébként annyit jelent, hogy meleg forrás, a várost a 6. században alapították.
Az 1,1 milliós Tbiliszi karakteres város, nem túlglobalizált, viszont hagyományokkal teli; pezseg az éjszakai élet, a zegzugos utcákon rengeteg turista és helyi fiatal sétál, szórakozik, beszélget.
Tbiliszi elég eklektikus város építészetileg is, kétségkívül az egyik leghangulatosabb, legtitokzatosabb főváros, ahol eddig jártam. Izgalmas, ahogy egymás mellett megfér a vadonatúj üvegpalota, és a gyakran az enyészet határán egyensúlyozó omladozó, romos ház.
Keveredik itt a bizánci, az oszmán építészet a modernkori szecesszióval és a 20. századi szovjet szoc-reál építészettel, közben pedig már egy-egy 21. századi futurisztikus építmény is tarkítja a városképet; a várost kettészelő Kura folyó partján pedig az újonnan épült, modern Grúzia épületei sorakoznak. Határozottan érezhető a fejlődés, vagy legalábbis a fejlődésre való törekvés.
Mikor délután megérkeztünk a fővárosba, első utunk (mily meglepő) egy hangulatos étterembe vezetett, ahol mi csak sütiztünk, mert az Ananuri erődnél történő megállásunk alkalmával ettünk egy-egy krumplislepényt, de a többiek örömmel folytatták Grúzia gasztrónómiai megismerését.
Ebéd után megnéztük a Narikala erődöt, ahonnan csodás kilátás nyílt a városra, többek között az oszmán kori fürdőnegyedre, a környező dombokat uraló kupolás templomokra, és a Kura folyón átívelő, ámulatba ejtő, üvegtetős Béke hídra.
A város felett szinte izzott a levegő, a 36 fokos hőség nem esett olyan jól, ezért megcéloztuk a Rike Park kávézóját, és beültünk jegeskávét iszogatni, ami azért is jó ötletnek tűnt, mert a tele has, és elmúlt hét minden izgalma és megpróbáltatása most kezdett előjönni és ólmos fáradtság és álmosság telepedett ránk. A nagyon modern és hangulatos parkba vezető sétánk során olyan hatalmas platánfák mellett haladtunk el, hogy hárman is nehezen tudtuk volna törzsüket átérni. Imádom a platánfákat, mindig gyerekkorom kedves nyaralásai jutnak róla eszembe, melyeket szeretett nagynénémnél Budapesten töltöttem.
A kávé elfogyasztása után folytattuk felfedező utunkat, átkeltünk a Kura folyón a híres Béke hídon keresztül, megcsodáltunk és lefényképeztünk minden utunkba kerülő templomot, szobrot, szökőkutat és izgalmas, szép vagy különleges épületet. Az óváros labirintusszerű szűk utcáin a faragott erkélyek és a szőlőlugasokkal befuttatott homlokzatú házak között sétálva újra Csodaországban érezhettük magunkat.
Megtaláltuk a város egyetlen nagyobb élelmiszerboltját és plázáját is, ahol jó turistához méltóan ajándékok vásárlására adtuk fejünket. Egyébként nem is gondolná az ember, milyen nehéz a mai globalizált világban megtalálni a helyi termékeket a boltokban, márpedig csak azt érdemes szuvenírként hazahozni. Milka csokit, Pickwick teát és Coca-cola-t minek vegyen az ember, vagy éppen Hell kávét, mert azt is láttunk.
Mint korábban említettük már, Grúziában meglehetősen rossz az utak minősége, és a közlekedési „kultúra”, mint fogalom, nem igazán létezik, ezért kerékpározásra utaló jeleket vagy kerékpárosokat szinte sehol sem lehetett látni.
Grúziában a városi tömegközlekedés állítólag nem drága, de meglehetősen átláthatatlan és kaotikus, igénybevételét nehezíti az is, hogy a járműveken elhelyezett útvonaltáblák grúz nyelvűek. A Tbiliszi metróhálózat két vonalból és 22 földalatti állomásból áll. A metró használata teljes mértékben biztonságos.
Este 11 óra körül terveztük az elindulást Kutaisi felé, a repülőtérre, de előtte még beültünk egy pakisztáni étterembe vacsorázni, mert tudtuk, hogy már csak reggel fogunk legközelebb enni, valószínűleg Budapesten.
Kellemes, feldobódott hangulatban indultuk vissza a parkolóba autóinkhoz, miközben az járt az eszünkben, hogy otthon Magyarországon rokonaink, barátaink épp az augusztus 20.-ai tűzijátékokat nézik. Amíg Ádám és Andris elmentek kifizetni a parkolást, mi az autók mellett állva beszélgettünk és azon mesterkedtünk, hogy lefotózzuk a város feletti domboldalban piros-fehér-zöld fényekben pompázó óriáskereket, amikor hangos pukkanásokra kaptuk fel a fejünket, és meghatódva néztük a sorozatban fellőtt, színes fényárban tündöklő tűzvirágokat, merthogy Tbiliszi tűzijátékkal búcsúzott tőlünk.
Éjjel fél kettő körül értünk a repülőtérre, ahol visszaadtuk az autókat, visszaváltottuk a megmaradt larinkat és türelmesen vártuk, hogy feladjuk bőröndjeinket, megkapjuk beszállókártyáinkat és hazarepüljünk szeretteinkhez.
Grúzia természeti kincsekben és látnivalókban gazdag ország, a természetjárók és kirándulni vágyók részére rendkívül sok lehetőséget kínál, ezért nem is csodálkoztunk rajta, hogy a repülő is főleg hátizsákos fiatalokkal volt tele.
Mi jól éreztük magunkat Grúziában, és jó szívvel ajánljuk minden kalandot kedvelő, utazni szerető, a kényelmes komfortzónáját szívesen elhagyó barátunknak, hogy bátran látogasson el ebbe a csodálatos országba, nem fog csalódni.
Ezúton szeretnénk köszönetet mondani az expedícióban résztvevő társainknak a kellemesen eltöltött napokért, a közösen átélt kalandokért, a kölcsönös támogatásért és segítségért! Jó csapat voltunk, egy igazi nagycsalád.
Köszönjük a MountainGO túravezetőinek, Erdész Andrásnak és Farkas Ádámnak az útmutatást, a szervezést és irányítást, de leginkább azt, hogy bármilyen elháríthatatlannak tűnő akadály is gördült elénk (volt bőven), fáradhatatlanul mindent leküzdöttek és megoldottak!
Köszönjük Grúziának a vendéglátást, a rettenetesen finom ételeket (már keresem a recepteket), a grúz embereknek a sok kedvességet és mosolyt, biztos vagyok benne, hogy még visszatérünk újabb kalandok reményében!
Ez itt a reklám helye! Ha tutira akartok menni akkor MountainGO! 🙂
www.mountaingo.hu
