Az Északi-középhegység legkeletibb, legfiatalabb vulkáni tagja a Tokaji-hegység (másnéven Zempléni-hegység), amelyet nyugaton a Hernád, keleten a Bodrog határol.
Az Eperjes-Tokaji-hegység, vagy régebbi nevén az Eperjes-Tokaji-hegylánc déli, Tokaj és Nagy-Milic között hazánkban elterülő része a Zempléni- avagy Tokaji-hegység, míg északi, Eperjesig húzódó, Szlovákiába eső része a Szalánci-hegység (Slánské vrchy).
A minden évszakban gyönyörű Tokaji-hegység nem esik túl messze lakóhelyünktől, alig több mint egy óra alatt elérhető autóval, mégis olyan ritkán járunk errefelé. Mivel szombaton -február közepéhez képest – egészen kellemes idő volt várható, ezért reggeli után egy hirtelen ötlettől vezérelve felkerekedtünk, hogy felfedezzük e csodás vidék völgyeit és bérceit egy körtúra keretében.
Nem sokkal 10 óra után parkoltunk le Kőkapun a vadászkastély előtt, és fázósan, vékony primeloft pulóvereinkbe burkolózva indultunk neki a szálbükkösök homályába, a sűrű ködben alvó Ördög-völgy mélyére. Két-három kilométer megtétele után az idő is jobbra fordult, észrevétlenül feloszlott a reggeli ködpára és a napocska is ki-kikacsintott a helyenként elvékonyodó felhőpamacsok hézagai között, azontúl a folyamatosan emelkedő gyalogösvény követése is éreztette hatását, kezdtünk kimelegedni, ezért kabátjainktól egy időre megváltunk.
A Mlaka-rétről induló erdei ösvény vadregényes, változatos formájú és méretű, meseszerűen mohos kövek és sziklatornyok között kanyarogva vezetett fel egészen a Tokaji-hegység egyik leghangulatosabb kilátóhelyéig. A Sólyom-bérc gigantikus sziklabástyájáról varázslatos panoráma tárult Háromhuta völgyére, és a látkép közepén büszkén feszítő Regéci várra.
A Sólyom-bérc sziklaképződményeit elhagyva az István-kúti fiatal nyírerdőben megbúvó erdészházig egy kicsit lazább, pihentetőbb szakasz következett, majd újabb szintek leküzdése várt ránk a hegység legmagasabban fekvő kilátópontjáig, a Nagy-Péter-mennykő 709 méter magas sziklahomlokáig.
A kilátóponthoz közeledve egy csodaszép, ősöreg bükkösön áthaladó természet által alkotott, grandiózus lépcsősoron lépegettünk egyre feljebb és feljebb egészen a meredek sziklacsúcsig, ahonnan tágas kilátás nyílt a Tokaji-hegység középső, hegyvölgyes részére és a magányos andezit-kúpon bánatosan ücsörgő füzéri várra.
A kéktúra útvonalára visszatérve hírtelen megnyílt a táj, az egykori fenyves helyén elterülő tarvágás csinos kis lukat hasított a sötét erdő sűrű szövetén, majd a fák közé visszakanyarodó út mellett hamarosan megláttuk a kibukkanó Pengő-kő óriási, több mint 10 méter magas sziklaképződményeit.
A Sólyom-bérc, a Nagy–Péter-mennykő és a Pengő-kő a kéktúrázók kedvenc pihenő- és kilátóhelyei. Azt azonban kevesen tudják, hogy ezek a vad sziklabércek, és csipkézett felületű sziklatornyok a földtörténeti jégkorszak (pleisztocén) idején évmilliókkal ezelőtt keletkeztek un. fagyaprózódás következtében, mikor is a lemezes szerkezetű, törésekkel átjárt andezit kőzetekbe beszivárgó csapadékvizek megfagyva szétfeszítették azokat.
A fagy kőzetbontó hatására, hosszú idő alatt fejlődtek ki ezek a fantasztikus formavilággal rendelkező gigantikus sziklatömbök, melyekről letekintve csodás panoráma tárul szép tiszta időben a szemünk elé.
Széles kocsiúton haladtunk tovább a rostallói letérő irányába, majd nyírfaligetek és fenyőcsoportok között sétálva értük el a Kis-Tokár-tetőt, ahonnan megkezdtük folyamatos ereszkedésünket a Susulya-tető oldalában. Mikor a viccesen megdőlt nyírfák mellett elhaladva megérkeztünk a Solymos tágas mezejére úgy gondoltuk, hogy innen már csak egy kényelmes másfél órás séta vár ránk. Ehelyett azzal kellett szembesülnünk, hogy a sárga jelzésű turistautat majd egy kilométeren keresztül vastagon beterítették a favágók által kivágott fák öles törzsei és a gallyak kesze-kusza halmaza, nem kevés fáradságunkba telt átverekedni magunkat rajta.
Menetelés közben a hóolvadás miatt alaposan megduzzadt Kemence-patak robaját hallgattuk, és figyeltük, ahogy az olvadt hólé a lábunk alatt a gyalogutat is elárasztva, mini vízeséseket alkotva utat vág magának és rohan a patak felé. Mikor a Dérföldi-forrásnál lévő pihenőhely után végre kiértünk az aszfaltútra igazán megkönnyebbültünk, mert eléggé kifárasztott minket az órákon át tartó hóban-jégben-sárban való csúszkálás és a kidőlt fák, tónyi méretű pocsolyák kerülgetése.
Jutalomképpen beültünk a Kőkapui Vadászkastély szomszédságában lévő Háromforrás étterembe egy forró, ízletes hutai juhtúrós sztrapacska és mellé nagy pohár feketeribizlifröccs elfogyasztására. Mennyei volt, jó szívvel ajánljuk az arra járóknak!
A túra adatai:
Táv: 21 km
Szint: 703 méter
