Évek óta rendszeresen visszajárunk a páratlan szépségű Magas-Tátrába, egyes részeit már elég jól ismerjük, de vannak még felfedezetlen fehér foltok a térképén. Mennél jobban ismerjük ezeket a csipkézet hegygerinceket és csúcsokat, és a közöttük megbúvó kristálytiszta vizű patakokat és tengerszemeket, annál jobban imádjuk, és évről-évre visszavágyunk a világ legkisebb magashegységébe. Ilyen fehér foltként lebegett szemeink előtt a Magas-Tátra egyik leghíresebb és legnyugatibb bérce is, a Szlovákia nemzeti szimbólumát jelentő és zarándokhelyként is tisztelt 2494 méter magas Kriván, aminek a megmászása már jó ideje váratott magára.
Joggal adódik a kérdés, hogy miért nem másztuk még meg korábban a Krivánt? Azért, mert azt hallottuk róla, hogy monoton és unalmas a feljutás, mindig nagy rajta a tömeg, és ráadásul sokkal kevesebb élménnyel szolgál, mint a többi tátrai csúcs. Egészen egyszerűen nem éri meg a belefektetett energiát, amennyi nehézséggel és kihívással jár felmászni erre a csúcsra.
Előbb vagy utóbb mindennek eljön az ideje, így a mi fejünkben is megérett a vágy a Krivánra, erre a minden oldalról völgyekkel körülvett, magányosan, elszigetelten álló, magasan égbetörő tömegű kőrengetegre.
Most három napra indultunk barátainkkal a Tátrába. Sajnos már messziről láttuk, hogy masszív, és meglehetősen vastag egybefüggő felhőpaplan borul a Magas-Tátra teljes vonulatára, az a fajta, ami egykönnyen nem fog innen elmozdulni, és mondhatni lóg az eső lába.
A Kriván tetejéről nyíló kilátás állítólag az egyik legszebb a Tátrában, hiszen hegycsúcsok egész sora látható innen. Nyugat felé a Liptói-Tátra füves gerinchátai, észak felé, a Lengyel-Tátra turistaúton is bejárható főgerince a legendás Sas úttal, keletre a Magas-Tátra szaggatott sziklagerincei, délen pedig az Alacsony-Tátra vonulatának főcsúcsai szegélyezik a látóhatárt.
Mai túránk célja tehát ennek a híres kilátóhegynek a megmászása volt, amely a Szlovákia legszebb hegye címéért is versenyben van.
A csúcs felé igyekezve utunk először sűrű erdőn vitt keresztül, aztán hamarosan elérkeztünk egy csodaszép kis tavacska mellé, majd törpefenyők rengetege között araszoltunk egyre feljebb, mígnem azok is el-elmaradoztak mellőlünk, és csak a végtelen kőtenger maradt, amerre a szemünk ellátott. Az utolsó egy-másfél óra már valódi sziklamászó élménnyel gazdagított minket, a sűrű ködszerű párában, átláthatatlan felhőben méterről-méterre araszolva haladtunk, folyton keresve a legbiztonságosabbnak látszó útvonalat a csúszós kövek között.
A fáradtságos csúcsraérés jutalma a csodálatos körpanoráma lett volna, gyönyörű tengerszemekkel, völgyekkel és hegycsúcsokkal, de ebből a szédítő szépségű látványból sajnos nekünk most semmi nem jutott, csak reménykedtünk benne, hogy a csúcsfotón kivehetőek lesznek a körvonalaink.
Meglehetősen megéheztünk, mire felértünk a több, mint 4 órás mászás után, szerettünk volna a csúcson ebédelni élvezve a kilátást, de rettenetesen hideg, fogvacogtató szél fújt fenn a hegyen, szétcincálva a ruházatunkat is és az idegeinket is, így kénytelenek voltunk éhesen megkezdeni az ereszkedést.
Lefelé még jobban kellett vigyázni a lépésekre, sokszor fenéken csúszva, vagy háttal tapogatva kerestük a stabil köveket a szitáló esőben, közben kerülgettük a többi mászót, akik ebben a pénteki rossz időben sem voltak kevesen.
Fáradtan, de elégedetten értünk vissza az autóinkhoz, közben azon viccelődtünk, hogy nem lesz gond a fotók válogatásával, mert nem is nagyon készítettünk.
Túra adatai:
Táv: 16,9 km
Szint: 1380 m
