Életünk legelső valódi magashegyi túrája a Brenta-Dolomitokban esett meg velünk 2008 júliusában, ahol a Via delle Bocchette via ferrata útvonalat jártuk végig 3 nap alatt. Ekkor lett kitörölhetetlenül szívünk csücske a Dolomitok – és úgy általában a magas hegyek világa -, ahova azóta is mindig visszavágyunk. A változatos színekben pompázó dolomitsziklák és a hihetetlenül kék égen folyamatosan gomolygó vakítóan fehér felhőpamacsok egy életre megbabonáztak, örök szerelembe ejtettek.
A Via delle Bocchette egy egész ferrata-rendszer, három szakaszból áll, az első része a Bocchette Alte a Bocca di Tuckett-től a Bocca di Armi-ig, a második része, a Bocchette Centrale onnan a Bocca di Brenta-ig, a Pedrotti házig, a harmadik szakasz pedig onnan továbbhalad a Dodici Apostoli ház felé.
Egy egész éjszakai autókázás után délelőtt 11 óra körül érkeztünk meg az olasz kisvárosba, Madonna di Campiglióba, a találkozási pontunkra, ahol igen lassan gyülekezett a csapatunk, két óra várakozás után némi csúszással megérkeztek a túravezetők is. Vezetőink gyorsan szétosztották a szükséges felszereléseket (ferráta-szettek és sisakok), elmondták a legfontosabb információkat, majd beöltözés után fogtuk a három napra való holminkkal feltöltött hátizsákjainkat és a Grosté felvonó kabinjaival felröpíttettük magunkat 2400 méter fölé.
A felvonóból kiszállva tejfölsűrű ködben vágtunk neki Rifugio Tucket felé vezető útnak. Ahogy bandukoltunk előre úgy változott lábunk alatt is a terep, hol hatalmas sziklákat kellett megmásznunk, hol peckesen lépkedtünk felfelé és lefelé a természet által megalkotott grandiózus „lépcsősorokon”, vagy épp egészen apró morzsalékos, murvás terepen araszoltunk, míg odébb bokáig süppedtünk a nedves hóban. Mindezt a nyár közepén, júliusban. Sosem jártunk még ilyen helyen, és sosem láttunk még nyáron havat, nem bírtunk betelni a látvánnyal és ezzel a sok-sok izgalmas impulzussal, ami itt ért minket; megrészegülve érkeztünk meg első szállásunkra a Tucket házba.
Másnap reggel kezdetét vette az igazi kaland, hiszen itt indul a Bocchette Alte útvonala. Néha könnyebben, máskor nehezebben követtük a kövekre festett piros pontokat, amely jelzésként szolgált a turisták számára, és meglehetősen véletlenszerű helyeken és távolságra voltak egymástól elhelyezve; de aztán csak elértük a klasszikus via ferrata beszállási pontját. Innentől utunk meglehetősen kitett helyeken, keskeny sziklapárkányokon és végtelenül hosszú magasba törő vaslétrákon át vezetett. Mígnem egy darabon sajnos hó alá került a ferrata útvonal kiépített sodronykötele egy leszakadt hópárkány miatt, ezért egy kis pihenőre kényszerültünk. Meg kellett várnunk míg hegyivezetőink köteleikből ideiglenes útvonalat építenek, és azzal biztosítva egyenként átsegítenek a meredek, csúszós, veszélyes szakaszon.
A felhők folyamatosan jöttek-mentek, hol felettünk, hol alattunk, hol meg körülöttünk gomolyogva, leginkább csak sejtettük a tátongó mélységet a lábunk alatt, mint láttuk; de ezt nem is mindig bántuk.
Kellemesen elfáradva foglaltuk el második napi szállásunkat az Alimonta Rifugio-ban, ahol kiadós vacsora után igen gyorsan mély álomba merültünk, most jött ki rajtunk az elmúlt két nap és az átutazott alvásmentes éjszaka minden fáradtsága.
A harmadik napon érkeztünk el talán a túránk legszebb szakaszához, ugyanis a Bocchette Centrale útvonala egy kőpárkányon vezetett végig a Cima Brenta oldalában. Mikor az óriási kőtömbökbe vájt keskeny párkányon araszolva néha-néha az alattunk elterülő völgyet elfedő felhőtakaró felszakadozott, csodálatos látványban volt részünk. Megbabonázva álltunk fenn abban az őrületes magasságban, és bármerre néztünk minden olyan mélyen volt alattunk, lábunk alatt hevert szinte az egész világ.
Ahogy haladtunk előre, nemsokára újabb megkapó látványban volt részünk, mikor felderengtek előttünk a szemközti Campanile Basso méretes sziklatornyai. Megcsodálva ezt az igazán impozáns látványt nyújtó természeti képződményt, hamarosan elértük a Dodoci Apostoli ház felé vezető harmadik szakasz kiinduló pontját, de mi azt már nem jártuk be, hanem jobbra fordultunk a völgy irányába, és a Rifugio Ai Brentei érintésével folyamatosan ereszkedve érkeztünk meg a Rifugio Vallesinella-ba.
Innen taxival elmentek a sofőrök az autóinkért, és bekocsikáztunk a közeli olasz kisvároskába, Madonna di Campiglioba, ahol már várt ránk a szállásunk a Sporthotel Romantic Plazaban. Gyorsan lezuhanyoztunk, rendbe szedtük magunkat, és farkaséhesen vártuk a megrendelt vacsoránkat, mikor megtudtuk, hogy a hotel egy fantasztikus meglepetéssel készült számunkra nyitási akció gyanánt, mégpedig egy tizenkét fogásos ünnepi vacsorával, ami csupa klasszikus olasz fogásokból volt összeállítva, mini adagokban. Mennyei volt!
Ez a gesztus és azok az isteni falatok méltó lezárással szolgáltak kalandjainknak, kedvünket az sem tudta elrontani, hogy másnap végig szakadó esőben kellett megtennünk a hazáig vezető utat.
