Mi van akkor, amikor a hegy nem akarja, hogy megmászd? – avagy
”A legfontosabb dolog, hogy tudd hol fordulj meg. …. Egy hegyet nem megmászni a nehéz, hanem lejönni róla.”
(Kovács Albert hegymászó)
A Großvenediger (3666 méter) – Ausztria negyedik legmagasabb hegye – márpedig nagyon nem akarta. Ezt sejtettük már szerda délután is, amikor kb. 9-10 óra autókázás után megérkeztünk az osztrák kisvároskába, Hinterbichlbe, ahol már várt minket a „Venediger taxi”, hogy kacskaringós hegyi szerpentinen hajmeresztő sebességgel felrepítsen egyenesen a 2116 méteren fekvő Johannishütté-ig. Az eső hajnal óta kerülgetett minket, de a taxiból kiszállva egyértelművé vált, hogy az esőkabát és esőnadrág a nap hátralévő részében igen fontos szerepet fog betölteni ruházkodásunkban.
Szakadó esőben, teljesen átázva és átfázva, a csodás panorámából szinte semmit sem felfogva, kb 2,5 óra alatt értünk fel szállásunkra, a 2962m magasan fekvő Defreggerhausba. A máskor 120-130 hegymászónak, túrázónak szállástadó intézményben a rossz idő miatt csak mi hatan vendégeskedtünk, egészen másnap estig, mondhatni miénk volt az egész épület. Az éjszaka folyamán az eső heves széllel karöltött havazásra váltott, csütörtök reggelre jó 10 centi friss hóval borítva a Großvenedigerre vezető gleccser felületét, elfedve az alattomban meghúzódó hasadékokat. A tervezett „csúcstámadást” az időjárás ugyan aznapra meghiúsította, de kihasználva a rendelkezésünkre álló időt és az üres központi hálótermet, Erdész Andrissal (MountainGO) a hegyivezetőnkkel gyakoroltuk a helyes kötélcsomózási módszereket és megtanultuk a gleccserhasadékból vagy sziklafalról való mentés technikáját is.
Dél körül szelidülni látszott a vihar, egy picit még a nap is kisütött, így egy rövid túrát tettünk a menedékház környékén és elhatároztuk, hogy péntek hajnalban megkíséreljük a hegy megmászását. A másnap „reggel” nagyon gyorsan elérkezett, hajnali három órakor az álmosságtól bedagadt szemekkel próbáltuk elfogyasztani a személyzet által kikészített reggelinket. Természetesen egyikünk sem tudott aludni az éjszaka, ilyen magasságban ez amúgy sem megy könnyen. Teljes sötétségben indultunk el a Großvenediger meghódítására, sisakjainkra szerelt fejlámpáink fénye imbolygott a menedékház mögötti gerincen.
Elérve a gleccsermező szélét, a jeges széltől elgémberedett újjakkal felkötöttük bakancsainkra a zsákokból előkerülő hágóvasakat, elővettük a jégcsákányokat, kötélpartiba rendeződtünk és elindultunk a jeges sziklákon lefelé. A gleccser hóból kialakult jégtömeg, ami lassan, de folyamatosan csúszó mozgást végez, mozgása közben hatalmas hasadékok keletkeznek rajta, ami igen veszedelmes az óvatlan hegymászókra nézve.
Ezek a helyenként akár 40-50 méter mély és 1-2 méter széles hasadékok most láthatatlanokká váltak, mert a tegnapi hóesés elfedte őket, ezért csak nagyon lassan lépésről-lépésre tudtunk haladni, folyamatosan monitorozva az előttünk elterülő hómezőt. Rendületlenül araszoltunk előre, kerülgettük a hasadékokat, amit tudtunk átléptünk vagy átugrottunk, folyamatos készenlétben arra, hogyha valamelyikünk becsúszna egy ilyen bestiába. Időközben egyre világosabb lett, napunk észrevétlenül helyet cserélt a holddal, így lekapcsolhattuk fejlámpáinkat. A világosság sajnos nem hozott jó híreket, az egyre inkább feltámadó hajnali szél őrült erővel kavarta a havat körülöttünk, milliónyi jeges kristállyal szurkálva az arcunkat, és eltakarva az utat előttünk.
Hosszú tanakodás előzte meg döntésünket, hogy közel 4 óra keserves menetelés után – mindössze kb. háromnegyed órányi távolságra a csúcstól – visszafordulunk. Csendben és kissé csalódottan értünk vissza a menedékházhoz, ahol felpakoltuk a többi cuccunkat és visszaereszkedtünk a völgybe, hogy a taxi autóinkhoz vihessen.
Ez itt a reklám helye! Ne bízzátok a véletlenre!
Ha tutira akartok menni akkor MountainGO! 🙂
