2016.07.07 – 10.
Az előző évi sikeres Grosvenediger csúcshódítás után már szervezni kezdtük Kovács Alberttel és Kovács Zolival közösen a 2016. évi magashegyi kalandot. Felvetődött a Mont Blanc mint lehetséges célpont, de Alberték inkább a Großglocknert javasolták, mert a Franciák éppen szigorítottak a Mont Blanc megmászásával kapcsolatosan, és nagyon körülményes lett volna megszerezni a lehetőséget a mászásra. A Großglockner bár nagyon népszerű, ergo sokan vannak rajta, de nincsen semmi adminisztrációs akadálya a megmászásának.
Július 7.-én indultunk útnak több személygépkocsival Alsó Ausztriába, de Győrben még csatlakozott hozzánk Pákozdi Iza, – akit ekkor ismertünk meg, de később már több hasonló kalandban vettünk részt közösen – mert a mi kocsinkban még volt szabad hely, de Alberték teljesen megteltek.
Egy szép Osztrák kisvárosban Mauthenben töltöttük az éjszakát egy Rafting club épületében és hajnalban indultunk a 100km-re lévő Großglockner lábánál lévő parkolóba, ahol találkoztunk a győri vezetőinkkel, Alberttel, Zolival és Matyival. A parkolóban Albert kiosztotta a hágóvasakat és egyéb szükséges felszerelést, majd a gyors pakolást követően nekiveselkedtünk a hegynek. Mivel a parkoló 2000 méteres magasságban található, és a mi szálláshelyünk az Erzherzog Johann Hütte 3454 méter magasan helyezkedik el, így a szép súlyú zsákjainkkal komótosan nekiindultunk az emelkedőnek.
A gyors pakolás és indulási izgalmak miatt az utolsó pillanatban jutott eszünkbe, hogy nem is reggeliztünk. Gyorsan kutyafuttában bekaptunk egy-egy Seven days croissant-t, amely nem bizonyult elégnek, ugyanis kb. egy kilométer megtétele után Zsike gyakorlatilag elájult, nem kis riadalmat okozva ezzel a csapatban. Arra a következtetésre jutottunk, hogy az izgalmak, a kevés alvás és a vércukorszint drasztikus zuhanása volt a kiváltója az ájulásnak, ezért gyorsan felszívódó szénhidráttal sikerült stabilizálni a helyzetet, és a nem túl messze lévő Lucknerhüttéig Kovács Zoli hozta a Zsike hátizsákját hősiesen. A hüttében pihentünk egy fél órát, hogy Zsike teljesen helyrejöjjön, majd folytattuk utunkat a 2800 méteren lévő Stüdlhüttéig, ahol egy kiadós meleg ebéddel összekötött hosszabb pihenőt engedélyeztünk magunknak.
A vezetőink legnagyobb ámulatára Zsike teljesen felépült, és még Ria – aki az egészségügyben dolgozik – is csodálkozásának adott hangot. Szerinte rendkívüli akaraterő kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen eset után ennyire gyorsan talpra álljon.
Alapos pihenő után nekiindultunk a fokozatosan emelkedő és egyre inkább havassá váló hátralévő utunknak. A hómező stabilnak bizonyult, és bár kisebb hasadékok tarkították, melyeket viszonylag könnyedén átugráltunk, nem tartották szükségesnek vezetőink a kötél partik létrehozását. A hómezőt elhagyva érdekes sziklás akadály állta az utunkat, amely vékony, lapos palaszerű lemezek garmadából állt. A haladást könnyítette imitt-amott előre feszített ferrata szerű drótkötél, de ez nem volt folyamatos. A fodrozott köveken óvatosan haladva szembetalálkoztunk néhány fiatal magyar fiúból álló társasággal, akik érdeklődésünkre elmondták, hogy félúttól visszafordultak, mert bár ők már jártak a Mont Blanc-on is, de ez a hegy nagyon veszélyes és nem akarták vállalni a kockázatot. Mondanom sem kell nem tett jót a hangulatunknak ez az információ, de próbáltunk nem befolyásolhatónak lenni, és úgy döntöttünk, a hallottak ellenére a saját tapasztalatunkra bízzuk magunkat.
Az utolsó métereken erősen meredekké vált a hegyoldal és óriási megkönnyebbülést jelentett megérkezni az Erzherzog Johann Hütte 3454 méter magas teraszára.
Szállásunk egyetlen közös szobát jelentett, ahol mind a 13-an elfértünk, igaz két szintre elosztva.
A szállás éttermében nagyon finom meleg vacsorával kényezettük magunkat és egy kis üdítő vagy sör kinek-kinek ízlése szerint mellett megbeszéltük a másnapi csúcstámadás részleteit.
Másnap hajnali háromra tűztük ki a csúcsra való indulás idejét, bízva a körülményekben.
A körülmények azonban összeesküdtek ellenünk, legalábbis ami az időjárást illeti, mivel egész éjjel és hajnalban masszívan esett az eső, ami miatt a vezetők az indulási idő halasztása mellett döntöttek.
A rossz idő nagyon makacs volt, ezért csak délelőtt tizenegy órakor született meg a döntés az indulásra. A Großglocknert sűrű köd borította, amely kitartott egész nap.
Így nem volt mit tenni felcsatoltuk hágóvasainkat és nekiindultunk a sűrű ködben felfelé a csúcs irányába. A három vezető szakszerűen három kötélpartit hozott létre, mi Matyihoz kerültünk Zsikével és Bujdosó Béla barátunk volt a harmadik mászótárs. Szépen óvatosan haladtunk egészen a KleineGlockner előtti gerincig, ahol dugó keletkezett a keskeny mászóúton. Tekintettel arra, hogy több csapat is megindult előttünk fölfelé, és egy szlovén társaság nagyon bizonytalanul közlekedett – erről a saját szemünkkel is meggyőződhettünk – és több mint egy órás egy helyben állásra kényszerített minket a széltől kitett gerincen. Rövid idő után piszkosul fázni kezdtünk, olyannyira, hogy több társunk a visszafordulás gondolatával játszadozott. Szerencsére az utolsó előtti pillanatban lekecmeregtek a szlovénok a csúcsról és elindulhattunk mi is a kereszt irányába.
Az utolsó méterek elég mászósra sikerültek, a hágóvasak csikorogtak a jeges-havas sziklán, de két órára felértünk a Großglockner 3798 méter magas csúcsára, amely egyúttal Ausztria legmagasabb pontja is.
Rövid fotózást követően átfagyva indultunk vissza a jó meleg menedékházba, amely előtt már a köd is felszállt és legalább az utolsó lépéseket viszonylag tiszta időben tettük meg.
Másnap reggel elindultunk a parkolóban hagyott járműveinkhez, hogy még aznap este hazajussunk a családunkhoz. A lefelé út során megcsodáltuk a tiszta napfényben fürdő hegycsúcsot, amelyből tegnap a mászásunk során szinte semmit nem láttunk.
