2013. 08.14-20.
Fogarasi Havasok
A Fogarasi-havasok a Kárpátok leghosszabb és egyben legmagasabb hegyláncolata, fő gerince a történelmi Magyarország ezeréves határa volt valamikor.
2013-ban már elmúlt hat éve, hogy elindultunk ketten az úton, amely a hegyek világába vezet, de sem a Kárpátokban nem jártunk még sohasem, sem a tiszaújvárosi Természetjáró Szakosztállyal semmilyen kapcsolatunk nem volt. Papp Sanyi kollégám, barátom invitálására csatlakoztunk a TSC természetjáróihoz vendégként, hogy a legendás Fogarasi Havasokat a saját szemünkkel is láthassuk. Ekkor még nem sejtettük, de innentől datálható a mai napig tartó komoly kapcsolatunk a TSC-vel, amelynek azóta is tagjai, túravezetői vagyunk, sőt Zsike 2021 őszétől a gyalogtúra szakág vezetője.
Visszatérve a kezdetekhez. Autóbusszal utaztunk éjjeli indulással és a reggeli órákban érkeztünk Dévára, ahol megtekintettük magas Déva várát, ezt követően Vajdahunyad várát. A szállásunk Nagyszebenben volt, méghozzá stílszerűen a Motel Dracula névre hallgatott. Innen minden reggel az autóbusz felvitt minket a legendás Transzfogarasi szerpentinen a Bilea tóhoz, ahonnan gyalog folytattuk utunkat csillagtúra szerűen.
Bejártuk a Bilea tó körüli kisebb csúcsokat, feljutottunk a Varful Lezerul Caprei 2418 m magas és a Varful Laitel 2390 m magas csúcsára.
Rácsodálkoztunk a meredek sziklák között legelő birkanyájra és a gumicsizmában vigyázó pásztorra, akinek vehemens korcs pásztorkutyák voltak a segítői.
A harmadik napon völgytúrát teljesítettünk, a tótól indulva elhaladtunk a gazdátlannak tűnő pásztorkunyhók és karámok mellett, ahol békésen szamarak legelésztek a ködös időben, majd később gyönyörű, sűrű erdős részeken vezetett utunk. Annyira belefeledkeztünk az érintetlen tájba, amidőn arra eszméltünk a fantasztikusan zöld mohával és páfránybokrokkal borított sötét erdőben, hogy teljesen lehagytuk társainkat. Szerencsére akkor nem tudatosult bennünk, de azóta már tudjuk, hogy a medve nem ritka vendég azon a tájon és kevésbé félénk, mint a Tátrában, de nekünk sikerült elkerülni a velük való randevút. Néhány órai sétát követően egy gyors folyású patakon átkelve a hegy derekánál értünk vissza a civilizációba. Balea Cascada településre érkeztünk, ahol számtalan büfé várta a vándorokat, így mi is betértünk egy kis szomjcsillapításra, amíg utolértek minket a lassabb társaink.
Másnap ismét fölfelé mentünk a Kárpátok bércei közé gyönyörködni a kilátásban a Negoj 2535 méter magas csúcsára menő gerincen túráztunk, kilátásba helyezve Románia második legmagasabb pontjának meghódítását.
A Negojjal viszont tájékozatlanságunknak köszönhetően pórul jártunk. Az történt ugyanis, hogy a Bilea tótól kiindulva lassan haladtunk a viszonylag nehezen járható csipkézett gerincen, és több órás menetelést követően A Kalcun tó mellett találtunk egy útjelző táblát, amely szerint a Negojig még három és fél órányi gyalogút van hátra. Gyors számolást követően arra az álláspontra jutottunk, hogy nem tudunk visszaérkezni a buszhoz a kitűzött indulási időre, ezért még mentünk egy darabig a törmelékes hegyoldalban, majd visszafordultunk. Visszaérkezésünkkor derült ki a román nyelven tudó társainktól, hogy a tábla egy menedékházat jelölt, maga a csúcs lényegesen közelebb volt. Azóta is bánt a dolog, de tény, hogy a Negoj még várat magára. Egyszer talán visszajutunk.
A következő napon átkeltünk a Fogarasi Havasok hegygerincén és meglátogattuk a túlsó (Déli) oldalon található Európa legnagyobb völgyzáró gátját az Arges folyón. Dél körül felkerestük a Stan völgyet, amely egy olyan sziklás szurdok, ahol létrák és láncok segítségével vízesések között és vízfolyásokon átkelve, négy óra alatt értünk vissza az autóbuszhoz alaposan elfáradva és átázva.
Visszavágyunk még erre a hegyre, nagyon remélem, hogy sikerül újból felkeresni a jövőben, hiszen a Negoj csúcsa rajta van a bakancslistánkon!
