2009. 07. 16. – 20.
Amikor 2009 tavaszán a STEP-program részeként meghirdették a Cristallo-Sorapis via-ferrata túrát a Dolomitokba, akkor az elmúlt évben átélt csodás élmények után nem is volt kérdés számunkra, hogy ott a helyünk, szinte elsők között jelentkeztünk.
Július 16.-án délutánra volt a találkozó megbeszélve a kis olasz városka, Cortina d’ Ampezzo melletti Rio Gere felvonó parkolójába; ahonnan kabinos felvonóval felmentünk a Lake Son Forca mellett lévő felvonó állomásig, majd onnan tovább a vibráló sárga és piros színekben pompázó kapszulák felrepítettek minket egészen a 2932 méter magasan lévő Lorenzo házig. A menedékházba felérve gyorsan lepakoltuk a hátizsákjainkat, felvettük a beülőket és sisakokat, majd a nap hátralévő részét kihasználandó egy rövid túrát tettünk a környéken, felkerestük az Ivano di Bona via ferrata útvonal elején található híres függőhidat, amely a „Függő játszma” című Stallone filmből vált közismertté.
Másnap reggel az izgalom nem hagyott minket aludni, már 5 óra körül talpon voltunk, és mivel a reggeli 8 órára volt megrendelve – mert hegyivezetőinknek érkezése akkorra volt várható -, ezért Bereznai Miki barátunk felvetette, mi lenne, ha addig mi hárman a Marino Bianchi via ferrátát követve felmásznánk a Cristallo hegység második legmagasabb csúcsára, az előttünk tornyosuló Cima di Mezzo-ra (3154 méter). Örömmel vettük az ajánlatát, gyorsan megettünk egy-egy otthonról hozott seven days croissant, felkaptuk a ferráta szetteket és már kapaszkodtunk is felfelé életünk első 3000 méter fölötti csúcsára. A Cima di Mezzo csúcskeresztje tövében üldögélve élveztük a kora reggeli napsütést, és a tiszta, páramentes időben elénk táruló csodás kilátást, miközben a csúcskönyvébe beírtuk neveinket.
Mire szállásunkra visszaértük, kellően megéheztünk, ezért jóízűen megreggeliztünk a többiekkel, majd gyorsan összeszedelőzködtünk és csapatunk felkerekedett a tegnap este már megismert függőhíd irányába. A hidat elhagyva hosszú fémlétrákon emelkedtünk egyre magasabbra, míg fel nem értünk a Zurlon-gerincre, ahol olyan panoráma tárult elénk, hogy azt sem tudtuk merre nézzünk és mit fotózzunk. Hamarosan elérkeztünk egy elágazáshoz, ahonnan néhányan rövid kitérőt tettünk a Cristallino d’ Ampezzo 3008 méteres csúcsára.
Közben nagyon változatos terepen haladtunk, sok helyen létrák, fém kampók, kapaszkodók és deszkapallók is segítették a biztonságos közlekedést.
Mivel az Ivano di Bona via ferrata eredetileg forgalmas és fontos útvonal volt az olasz katonák, harcoló csapatok számára az első világháború alatt, különösen 1915 és 1917 között, ezért a régi hágónál még mindig látható számos kis búvóhely, és bunkermaradvány is.
Néhány óra múlva elértük a tényleges ferráta végét, és egy vadregényes fenyőerdőn keresztül leereszkedtünk Rifugio Son Forcához, majd a völgyben ráfordultunk a Sorapis-tó partján álló Vandelli ház irányába vezető turistaútra. Kora reggel óta ragyogó, szép nyári időben volt részünk, a napocska teljes erőbedobással szórta ránk éltető sugarait; de délutánra a gomolygó felhőpamacsok kezdtek egyre jobban összetömörülni, majd szűzies fehér ruhájuk is egyre piszkosabb lett, és hamarosan olyan zivatar kerekedett, mondhatni leszakadt az ég, ömlött az eső és villámok cikáztak a fejünk felett. Egy kicsit sem voltunk nyugodtak, igazán megrázó élmény lett volna, ha egy kósza villám véletlenül belecsap a drótkötélbe, amihez hozzákötve vonszoltuk magunkat az aznapi célunk felé. Este nyolc órára érkeztünk meg (mindössze heten a harmincegynehány főből) csuromvizesen, átfagyva, éhesen és teljesen elcsigázva a lefoglalt szállásunkra. Hamarosan kiderült, hiába várjuk csapatunk további tagjait túravezetőinkkel együtt, ők kilométerekkel lemaradtak tőlünk; annyira elfáradtak napközben és megrémültek a vihartól, hogy félúton megszálltak. A menedékház vezetője mikor meglátott minket és megtudta, hogy honnan indultunk reggel, sűrű fejcsóválás, szemforgatás és hangos „You crazy!” „You crazy!” felkiáltások közepette újra kinyitotta a már bezárt konyhát és olyan három fogásos vacsorát készített nekünk, hogy mind a 10 ujjunkat is megnyaltuk utána.
Harmadnap reggeli után elsétáltunk a festői természeti környezetben, magas sziklacsúcsok katlanában fekvő, harsogóan üde zöld fenyőfákkal és törpefenyvesekkel, színpompás vadvirágokkal szorosan körülölelt Sorapis-tó partjára, ami egy igazi kis ékszerdoboz és könnyen körbe is járható. A tengerszem hihetetlenül kék, jéghideg vízében tükröződő parti sziklacsúcsok közül magasan kitűnik „Isten ujja”.
Séta után úgy döntöttünk, hogy amíg a társainkra várunk megnézzük a tó felett induló via ferrátát, bejárjuk egy darabon. A beszállási pontra haladva nagyon érdekes, porózus szerkezetű, keskeny hosszú hasadékokkal szabdalt sziklákon lépkedtünk át, kerülgetve a mély lyukakat, vigyázva bele ne csússzon a lábunk. Már magasan a sziklafalon másztunk, mikor egyszer csak megpillantottuk elveszett túratársainkat, úgyhogy lassan ideje volt visszafordulni, hogy a vacsorát közösen tudjuk elfogyasztani a menedékházban.
Mivel egy nap csúszásban voltunk a tervezett programhoz képest, így gyors újratervezés következett, vezetőink úgy döntöttek, egyenesen a Faloria Menedékházat vesszük célba, a San Marco ház felkeresése ezen a Sorapis-túrán sajnos elmaradt. Negyedik napra nagyon kevesen választották (mindössze kilencen maradtunk) a ferrátázást, valahogy kiveszett a vállalkozókedv az emberekből, inkább a völgyben turistaúton mentek tovább.
Reggeli után, a már tegnap felfedezett Sorapis-tavat megkerülve, buja zöld fenyvesek között kezdtük meg túránkat, majd ahogy egyre magasabbra jutottunk úgy változott a táj is körülöttünk, hamarosan eltűntek a zöld foltok, csak a sziklák maradtak, és árnyékosabb helyeken, naptól védetten kisebb-nagyobb hókupacok tűntek elő.
Igazán látványos, de meglehetősen nehéz és rendkívül kitett útvonalon haladtunk a 2767 méter magas La Cesta oldalában, majd felkapaszkodtunk a gerincre is, ott túráztunk tovább. Napközben több alkalommal is megállapítottuk, hogy ezen a szakaszon elég hiányosan vannak kiépítve a via ferráta drótkötelei, sokszor foggal-körömmel kapaszkodtunk és másztunk a sziklákon biztosítás nélkül, ezeken a helyeken bizony jól jött volna, ha be tudjuk kötni magunkat.
A hegygerincen átkelve egy kiterjedt hómezőn, gleccseren kellett átevickélnünk, ahol túrabot hiányában legjobbnak láttuk, ha szépen leülünk a fenekünkre és azt a néhányszáz métert csúszva tesszük meg. A hómező aljától könnyű gyaloglással hamarosan elértük a 2123 méter magasan fekvő Faloria Menedékházat, ahol a többiek a teraszon pokrócokba burkolózva, napágyakon heverészve, kezükben valamilyen forró italt szorongatva vártak minket, miközben mélyen alattuk a völgyben elterülő Cortina ’d Ampezzóra nyíló remek kilátásban gyönyörködtek.
