A magashegyi túrázás és hegymászás igazán csodálatos sport, de tagadhatatlan, hogy számtalan veszély leselkedhet ránk a hegyek között. Teljesen kiküszöbölni nem tudjuk őket, de ha a testi-lelki felkészülésünk mellett kellő figyelmet fordítunk a természet, a korszerű hegymászó technikák, felszerelések, és eszközök megismerésére, akkor ebben az esetben elmondhatjuk, hogy a tanulás és a tudás akár életmentő is lehet.
Most tanulni utaztunk három napra Ausztriába, hogy a már korábban megszerzett tudásunkat elmélyítsük, és újabb ismeretekkel bővítsük; ezáltal nagyobb biztonságban érezhessük magunkat az extrém körülmények között is.
A hétvégét az Osztrák Alpokban töltöttük Mallnitz városka fölött tornyosuló Ankogel csoport hegyei között. Az ott tartózkodásunk célja az volt, hogy téli körülmények között gyakoroljuk a meredek havas lejtőkön való biztonságos közlekedést hótalppal, hágóvassal és jégcsákánnyal.
A kötéltechnikai alapok gyakorlása mellett kiemelten foglalkoztunk az ön és társmentési ismeretek elsajátításával is. Kipróbáltuk három különböző kiindulási pozícióból való kicsúszás esetén a csákánnyal való kifékezés módját a meredek havas lejtőn.
Képzésünk tematikájának gerincét azonban a lavinamentés, a lavina jeladók és lavinaszondák használata, havas hegyoldal profilelemzése, illetve hóbarlang kiásása alkotta.
Ellenőrzött és biztonságos körülmények között megtapasztalhattuk milyen lehet egy lavinabaleset elszenvedőjének lenni, és akár méteres hóréteg alatt feküdni magatehetetlenül, és várni a megmentők érkezésére. Ennek a gyakorlatnak azt volt a lényege, hogy a többméteres hóban ástunk egy akkora gödröt, amiben hason fekve kényelmesen elfértünk, és a társaink kb. 70cm havat a hátunkra lapátoltak úgy, hogy csak a bakancsunk kandikált ki a hóréteg alól, tehát bokától fejtetőig eltemettek. A próbatétel előtt megbeszéltük, ha bárki úgy érzi, hogy baj van, a lábával tud jelezni. Maximum 8-10 percet töltöttünk a hó alatt, mert azon túl már nem lett volna biztonságos, de nagyon kellemetlen élményként éltük meg mindannyian. Már az az érzés is borzalmas volt, mikor a többiek elkezdték lapátolni a hátunkra a havat, és élve eltemettek, de utána mikor rájön az ember, hogy nem hall semmit, és nem tud megmoccanni még annyira sem, hogy egy mélyebb lélegzetet vegyen, az kegyetlen. Egy pillanat alatt megérkezett egy olyan pánik közeli érzés, hogy hosszú percekre volt szükség, mire sikerült annyira megnyugodni – még annak a tudatnak a birtokában is, hogy a társaink azonnal kiásnak, ha jelzünk -, hogy rendezni tudjuk a légzésünket. Egy dolog egészen biztos, magunkat kiásni a lavina alól lehetetlen, egyetlen esélyünk a megmenekülésre, ha van rajtunk működő lavinajeladó, és próbálunk megnyugodni, hogy a rendelkezésünkre álló oxigén kitartson a mentőcsapat megérkezéséig. Tapasztalatból tudjuk elmondani, hogy ilyen esetben lehetetlen a hó fogságából az önálló kiszabadulás.
Ezen a hétvégén többek között megtanultuk azt is, hogy a lavina jeladó használatával hogyan tudunk mi magunk is egy esetleges lavinabalesetben hó alá temetett embert, embereket kimenteni. Ennek érdekében 3-4 fős keresőcsapatokat alkottunk, és az oktatóink által ismeretlen helyen a hó mélyére elásott, jeladóval ellátott hátizsákokat kellett megtalálnunk a kritikus 12 percen belül. A mentési gyakorlat során elsajátítottuk a lavinaszonda helyes használatát is, mert a pontosság ebben az esteben élet-halál kérdés.
A harmadik napon a tanult ismeretek hasznosítása céljából felkerekedtünk és nekivágtunk a közelinek tűnő Kleine Ankogel 3096 méteres csúcsára, hogy téli körülmények között megmásszuk.
Kiadós reggeli után szikrázó napsütésben, de meglehetősen hideg időben (-13 °C) indultunk neki az útnak, oldalunkon, pulóver alatt a már jólismert lavinajeladóval, lábonkun hótalppal, kezünkben pedig hótányéros túrabottal. Hátizsákunkban ott rejtőzött a szokásos felszerelések, enni- és innivaló mellett, a hágóvas, a jégcsákány, a lavinaszonda és a lavinalapát is. A többméteres süppedős, friss hóban való meneteléskor nagyon sokat segített a hótalp, mert jó esetben megtart a lazaszerkezetű hótakaró felszínén, de nem túl könnyű benne járni, meglehetősen fárasztó.
Ahogy haladtunk célunk felé a terep folyamatosan változott. Ahol a hóréteg vastagsága nem indokolta, és tudtunk az eszköz nélkül is haladni úgy, hogy folyton combközépig süppednénk a fehér paplanba, ott lecsatoltuk a hótalpakat; mikor megint szükség volt rá, újra felfabrikáltuk a bakancsainkra.
Az Ankogel alatti platóra felérve a sziklák tövében lepakoltuk a hótalpakat és előkerültek zsákjainkból a hágóvasak, mert a jeges-havas-csúszós köveken már csak hágóvassal lehetett biztonságosan továbbhaladni, a túrabotokat pedig jégcsákányra cseréltük. A ragyogó napsütés ellenére, itt a csúcs felé haladva előkerültek a héjkabátok és az egyujjas pehelykesztyűk is, mert rettenetesen hideg volt; viharos szél cibálta a fizimiskánkat és erősen kellett koncentrálni a lépéseinkre a csúszós jeges terepen, nehogy megcsússzunk, vagy a szél letaszítson minket.
A Kleine Ankogel 3096 méteres csúcsán fantasztikus kilátás, csodás körpanoráma fogadott minket, jól látható volt nemcsak a közeli Ankogel (3252m) és Saulech (3086m), de a jóval távolabb lévő GrossGlockner (3798m) is megmutatta hósipkás csúcsát a káprázatos napsütésben. Lenyűgözve néztünk körbe a magaslati ponton, majd néhány fénykép elkészítése után megkezdtük leereszkedésünket és visszautunkat a szállásunkra.
Lefelé menet meglehetősen sietnünk kellett, már amennyire a körülmények és terepviszonyok engedték, mert a síközpontba visszaérkezve felszerelésünk gyors rendezése után el kellett érnünk a sífelvonó utolsó lefelé induló kabinját.
Aki tutira akar menni, annak MountainGo! 🙂
