2017. szeptember 7 – 10.
A sikeres 2016-os Großglockner (3798m) mászást követően újból beindult az ötletelés a lehetséges következő hegycsúcs feltérképezése céljából. 2017 tavaszán, amikor Kovács Albert és Kovács Zoltán (Ibexsport) győri hegymászók – az előző magashegyi túráink vezetői – élménybeszámolót tartottak Tiszaújvárosban, jutottunk megegyezésre, hogy a következő uticélunk az Ortler (3905m) lesz, ami észak Olaszországban az Alpokban található.
Az Ortler nem tartozik a népszerű csúcsok közé, sokak számára ismeretlen és akik hallottak már róla, azok közül is nagyon kevesen tűzik ki a megmászandó csúcsok listájára ezt a Bestiát. Nem lehet róla elmondani, hogy egy adott ország legmagasabb csúcsa, de egykor az volt. A magyarok számára nem egy csúcs a sok közül, mivel az első világháború végéig az Osztrák-Magyar Monarchia legmagasabb csúcsa volt, amit elcsatoltak végül Olaszországhoz. Számos magyar katona is harcolt ezen a hegyen az olaszok ellen az első világháború idején.
Jelenleg Dél-Tirol és a keleti Alpok legmagasabb csúcsát képezi az osztrák-olasz-svájci hármashatár közelében.
Mivel Sulden (1900m) városka – ahol a találkozó volt – 1100 km-re található Tiszaújvárostól ami kb. 12 órás autóútnak felel meg, azt találtuk ki, hogy megszállunk az Osztrák határnál és onnan indulunk korán reggel tovább, így már csak 700km-t kell utazni és garantált az érkezés délután háromra a megbeszéltek szerint. A sikeres érkezést követően még várnunk kellett azon társainkra, akik Szlovéniából érkeztek egyenesen a Triglav csúcs mászását követően. (Mi a nyáron már betettük a trófeák közé a Triglavot.)
Megérkeztek a vezetőink is, akik szétosztották a felszerelést és nekilódultunk a hegynek. Aznapi célunk a Tabaretta hütte (2556m) volt, ahol egy éjszakát töltöttünk a matraclágerben. Az épület tetőterében a földre helyezett ágybetétek képezték a fekvőhelyeket szorosan egymás mellé téve. Az étteremben megvacsoráztunk és a másnap reggelit is megrendeltük – ami az ilyen házaknak megfelelően – diszkrét választékból állt. A reggeli után kényelmesen gyönyörű napos időben elindultunk a következő szálláshelyünkre a Payer hüttébe, amely 3029 méteren egy éles gerincen található. Meglepően gyorsan felértünk, dél körül már a hütte teraszáról bámultuk az Ortler csúcsát és a csúcsról visszaérkező hegymászókat, akik ekkor könnyebbültek meg igazán a sikeres csúcshódítást követően.
Mindannyian meleg vacsorát kértünk az étteremben és a vacsora után a hágóvasakat illesztettük a bakancsokhoz, hogy ezzel ne a hideg hóban kelljen bajlódni.
Bár szeptember eleje volt, de a hőmérséklet inkább a késő őszinek felelt meg. A megbeszélések szerint hajnal kettőkor kelünk és gyors öltözést, reggelit követően indulunk is neki a hegynek fejlámpákkal, mert kora délutánra havazást és szélvihart ígért az időjárás előrejelzés.
A hálóteremben itt már emeletes ágyak voltak a fekhelyek, amelyből legalább harmincat számoltunk meg, egy katonai körlethez hasonlított.
Az előző szállásunkkal ellentétben iszonyatos hideg volt a hálóteremben. A két pokróctakaró ellenére rettenetesen fáztunk és nagyon éberen aludtunk, bár ebben közrejátszott a magasság is és az izgalom, ami általában megelőzi a csúcsmászást.
Kettőkor álmosan ébredtünk és nagy zajjal készülődni kezdtünk. Ennek biztos nem örültek, akik velünk egy helyiségben voltak elszállásolva, de ez sajnos a velejárója a hegymászó életmódnak.
Számomra nincs annál borzasztóbb, mint amikor hajnali kettőkor összeszűkült gyomorral erőltetni kell az evést, hogy legyen energia nekiindulni, illetve a vércukor ne a legkritikusabb helyen zuhanjon le, mert az akár végzetes is lehet egy sziklafalon.
Amikor felöltözve kiléptünk az épületből, azonnal kővé dermedtünk a rémülettől, ugyanis erős hóesés és sűrű köd jellemezte az időjárást, ami viharos széllel párosult. Sajnos a meteorológiai előrejelzés egy bő fél napot tévedett, mert a délutánra ígért rossz idő már az élszaka folyamán meg is érkezett.
Vezetőink úgy döntöttek, hogy nekiindulunk a hegynek, – hátha csak egy múló állapot a jelenlegi heves hózápor, hamarosan lecsillapodik – , és kialakították a kötélpartikat. Mi ketten Zsikével Alberthez kerültünk az első csapatba. A indulást követően lépésről lépésre haladtunk a keskeny útvonalon, ami egyszer csak eltűnt valahol a ködben. Még küszködtünk a meredek sziklás hegyoldalon egy ideig a korom sötétben, amikor Albert meghozta a döntést: visszafordulunk!
Tisztán emlékszem a pillanatra, nagyon megkönnyebbültem és alig vártam, hogy araszolva visszaérjünk a menedékházhoz a biztonságba.
Van az a pillanat, amikor el kell engedni a vágyunkat, hogy a csúcson álljunk és későbbre halasztani, mert a hegy megvár, ott lesz az még jövőre is.
Az időjárás nagy úr és a hóesés cseppet sem csökkent, így fájó szívvel meghoztuk a döntést elhalasztjuk a csúcstámadást egy másik időpontra és a hajnal hasadtával elindultunk a parkolóhoz, hogy egy nappal hamarabb, de épen és egészségesen hazautazzunk a családunkhoz!
