Október 18 – 19 – 20. kedd – szerda – csütörtök
Pakhding (2610m) – Namche Bazaar (3440m) – Khumjung (3780m) – Dole (4200m)
A hegyekben eltöltött első éjszakánk meglehetősen pihentetőre sikerült, ami nem csoda, hiszen az elmúlt 3 éjjelből kettőt utazással, repüléssel töltöttünk, ezért eléggé ki voltunk fáradva. Ébredés után gyors pakolás következett, mert a porterek már az ajtó előtt toporogtak, várták a csomagjainkat.
Megreggeliztünk, készítettünk néhány reggeli fotót a Lodge előtt és már indultunk is a sherpák fővárosába Namche Bazaar-ba.
A gyalogút enyhén emelkedett, és hol a velünk párhuzamosan hömpölygő Dudh Koshi folyó mellet, hol pedig a folyó felett átívelő hosszan imbolygó függőhidakon át kanyargott. A fokozatosan kinyíló völgy csodás látványt nyújtott, és egyre izgatottabban vártuk, hogy megpillanthassuk a nyolcezer méter feletti havas hegycsúcsokat.
Az utolsó függőhídhoz érve, egy rendkívül meredek lépcsősort kellett leküzdenünk, olyan szédítő magasságban feszült a völgyben rohanó folyó fölé.
A városkáig fokozatosan emelkedő erdei úton lehet eljutni. Az útvonal mentén időnként kőből épült kétablakos szelektív hulladékgyűjtőket láthatunk – ezek egyébként az összes útvonalon megtalálhatóak -, ennek ellenére a nagyszámú turisták között itt is akad olyan, aki eldobja az üres üdítősflakont és a csokipapírt.
A jó üzleti érzékkel megáldott sherpa asszonyok a pihenőhelyeken ivóvizet, üdítőt, csokoládét és szuvenírt árusítanak. Nagyjából hétórás folyamatosan emelkedő gyaloglás után értük el Namche Bazaar-t, a sherpák fővárosát, amely igazán impozáns látványt nyújtott. A város egy völgykatlanban található, a házak a domboldalakra épültek és rengeteg üzlet található itt, tulajdonképpen az egész település egy zajos, lüktető, szín- és ízkavalkád, egy izgalmasan hangulatos bazár, vásári forgatag.
A szállásunk egy több emeletes teaház (Lodge) volt, amelynek földszintjén voltak a szobáink. A „szobák” nem tűntek túl bizalomgerjesztőnek, levegőjük dohos volt, a falakon penészfoltok éktelenkedtek. Választásunk nem lévén, egy éjszakát kell kibírnunk, utána úgyis megyünk tovább.
Gyorsan lepakoltuk a cuccainkat és inkább kimentünk a városba nézelődni, vásárolni. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere, főleg hegymászó felszerelés, túracucc tekintetében; bármely Mountex és más outdoor üzlet megirigyelhetné a választékot. Zsikének megtetszett egy Sherpa Gear (helyi márka, a serpák is ezt hordják) közepes töltetű pehelykabát, melyet féláron, vagy még olcsóbban (a többi világmárkához viszonyítva) lehetett itt megvenni. A későbbiekben igen nagy hasznát vette!
Namche Bazaar 3440 méter magasan található és nappal mikor süt a nap kifejezetten kellemes volt a hőmérséklet, de éjszakára, hajnalra már érezhetően lehűlt a levegő nemcsak kint, de bent a szobában is. Míg Kathmanduban 28 fok volt és egyszál pólóban aludtunk, addig itt reggel már csak 14 fokot mértünk a szobában és tudtuk, hogy ez az érték napról-napra kevesebb lesz, ahogy egyre feljebb jutunk.
A teaházak (Lodge) nagyon sokfélék, van amelyik kőből épült, van olyan, ami fából, lemezből, a válaszfalak általában papírvékony farostlemezből vannak. Ezek az épületek nincsenek szigetelve, az ablakszárnyak között sokszor ujjnyi rések vannak, a friss levegő akadálytalanul áramlik be, külön szellőztetésre nemigen kell gondot fordítani.
Egy nagy étkező-társalgó van mindegyikben a központi helyen, és sok apró pici szoba a vendégek számára. Ezek a szobák nagyon puritánok, két ágy található bennük vastag paplannal vagy pléddel, takaróval (amit nem mosnak minden vendég után, csak kiterítik a napra szellőzni, több helyen láttuk), általában egy polc vagy kis asztalka is helyet kap az ágyak között, meg egy falifogas. Ha véletlenül szőnyeg is került az ágyak közé, meg függöny az ablak elé, az már mérhetetlen luxusnak számított. Természetesen sehol nincs fűtés ezekben az intézményekben és úgy láttuk a lakóházakban sem nagyon fűtenek itt a Himalájában. A közösségi térben lévő vaskályhába délután öt és este nyolc óra között gyújtanak be. Ilyenkor a kötöttsapkában, kesztyűben és vastag pehelykabátban ücsörgő átfagyott turisták csillogó szemekkel figyelik, ahogy a házigazda megtölti az étterem közepén álló vaskályhát egy nagy kosár szárított yaktrágyával, és átszellemülten várják, hogy a kellemesen gomolygó füstbe egy kis melegség is keveredjen.
Vacsora után a főserpánk, Nawang örömmel újságolta, hogy intézett nekünk melegvizes zuhanyzási lehetőséget, aminek először nagyon megörültünk, gondoltuk átmelegszünk egy kicsit, mert tudtuk, hogy legközelebb kb. 2 hét múlva lesz újra lehetőségünk melegvizes fürdésre, mikor visszaérünk ide Namche Bazaarba. A „zuhanyzó” A folyosó végén volt egy sötét lyukban, ahol nem volt fogas, vagy pad, vagy semmi olyan alkalmatosság, ahová a ruháinkat letehettük volna. Az átfolyós vízmelegítő berendezés mellett volt egy párkányszerűség, ahol egy tenyérnyi nyíláson süvített be a jeges levegő, és kesze-kusza dróthalmaz gomolygott elő belőle, oda sikerült lepakolnunk a cuccainkat. Mikor megnyitottuk a csapot, akkor ránkzúdult vastag sugárban a (bojler kiírása szerint) 6 fokos víz és nem akart az istennek sem melegedni. Kb. 4-5 percig szenvedtünk a berendezéssel, közben zuhogott ránk a jéghideg víz, mire aztán hajlandó volt begyújtani a vízmelegítő és elkezdete melegíteni a vizet, egészen 29 fokig sikerült feltornázni a hőfokot, ami melegnek nehezen volt nevezhető. Nagyon gyorsan lezuhanyoztunk és teljesen átfagyva iszkoltunk be a szobánkba és azonnal bebújtunk a meleg paplan alá, bízva benne, hogy nem fáztunk meg most rögtön túránk legelején.
Reggeli ébredés után megkönnyebbülten hagytuk el dohos levegőt árasztó szobánkat.
Meredeken indultunk felfelé a városka házai között, ami korán reggel nem esett túl jól, de hamarosan megérkeztünk a Tenzing Norgay Memorial emlékhelyre, melyet az Everestet először megmászó sherpának emeltek. Az emlékhelyről hihetetlen kilátás tárult a szemünk elé, a messzi távolban egymás mellett pózoltak a Lhotse, a Mount Everest és az Ama Dablam fennséges hósipkás hegyóriásai.
Miután beteltünk a látvánnyal elindultunk, hogy meglátogassuk Sherpa vezetőnk Nawang szülőfaluját Kumjunghot, mert a következő éjszakát ott szándékoztuk tölteni.
Nawang figyelmeztetett, hogy az út nagyon meredek lesz, mivel át kell kelni a Syangboche hegyen, amelynek tetején egy négycsillagos szálloda található helikopter leszállóval. Ezért folyamatosan azt mondogatta, hogy „biztáre-biztáre”, azaz lassan-lassan, egyébként ez a jelszó végigkísérte a háromhetes túránkat.
Lógó nyelvvel értünk fel a hegytetőre, váltottunk pár üzenetet az itthoniakkal, sejtve azt, hogy erre a későbbiekben egyre kevesebb lehetőségünk lesz.
Khumjunghot a Sherpa nemzetségbe tartozó helyiek lakják, de nem minden Sherpa hegyivezető, ezért az itt lakók meglovagolva a turizmus adta lehetőségeket kézműves ékszereket, jakgyapjú ruházatot és egyéb szuvenírt árusítanak csakúgy, mint Nawang felesége Mingma is.
A lakóházakhoz tartozó telkeket másfél méter magas kövekből összehordott kerítés választja el egymástól, ami a yakok és a zopcsokok távoltartását szolgálja, ugyanis ezekben a kertekben növénytermesztés zajlik. Fának, bokornak híre hamva sincs és ebben az időszakban már termést sem láttunk a kertekben, de volt szerencsénk megfigyelni az egyik parcellában a krumpli betakarítását.
Nagyon nagy megtiszteltetésben volt részünk, ugyanis Nawang és a felesége Mingma a saját lakóházukban láttak minket vendégül ebédre. Az ebéd tradicionális Nepáli étel, a Dal Bath volt.
A dal bath általában a tányérra púpozott rizsből, körülötte párolt és főtt zöldséges curry-vel (tarkari) vagy fűszeres chutny-vel, valamint egy külön kistálkában mellé tálalt lencselevesből áll; ezt úgy fogyasztják, hogy a rizst locsolgatják a lencselevessel és közben eszik hozzá a zöldségeket. A serpák naponta kétszer ezt az ételt fogyasztják.
Megköszönve a finom és kiadós ebédet, hálából Mingma kézműves ajándékboltjában vásároltunk szebbnél szebb szerencsekarkötőket és yakgyapjú sapkát, kesztyűt, kinek min akadt meg a szeme.
Nem hagyhattuk ki a híres Buddhista kolostort sem a programunkból, ezért elindultunk a falu fölötti hegyoldalba, hogy megcsodáljuk az itt ereklyeként őrzött híres yetisklapot.
(Misi) Úton a kolostorba éppen azon bosszankodtam, hogy előző este Namche Bazaarban vásároltunk egy zacskó M&M’s cukorkát, mert megkívántam, amiért majd kétezer forintnak megfelelő rúpiát fizettünk. (A boltban nincs kiírva semminek az ára, csak fizetéskor derül ki, mennyire húzzák le a turistákat.)
Miközben ezen magamban füstölögve poroszkáltam a többiek után, az egyik kanyarban maroknyi maszatos 3-6 év körüli gyerekcsapat lelkes „Namasté” köszöntéssel fogadott. Mosolyogva, a mellkasom előtt összetett tenyérrel – ahogy kell – válaszoltam nekik, s néhány lépés után hasított belém a felismerés, hogy milyen bölcsen tettem azt a cukorka vásárlást. Gyorsan megálltam, lekaptam a hátamról a zsákomat és abban a pillanatban már körül is fogtak a kisemberek. Közben Nawang utolért és kivette a legleleményesebb gyerek kezéből a zacskó cukorkát és igazságosan egyenlő arányban szétosztotta közöttük. Az ajándékomat megfejeltem még egy csokival is, és jóleső érzéssel mentem tovább a többiek után. Már határozottan örültem a cukorka vásárlás ötletének, hiszen sikerült örömet szerezni vele a csillogó szemű gyerekeknek.
A kostorban éppen szertartás zajlott mikor megérkeztünk. A bakancsainkat az ajtó elé letéve mi is beléptünk a szentélybe. A buddhista szertartás nekünk nagyon idegen, fülsértő csörömpölésnek tűnt, ezért rövid ücsörgés, szemlélődés és néhány fénykép elkészítése után hamarosan a távozás mellett döntöttünk.
A teaházban, ahol az éjszakát töltöttük, rajtunk kívül nem volt más vendég, így kicsit önfeledtebben zenét hallgatunk és beszélgettünk, társasjátékoztunk, kártyáztunk egészen lefekvésig.
Reggel már rutinosan és gyorsan pakoltunk össze és a reggelit követően a teaházat elhagyva indultunk el következő úticélunk, Dole irányába.
Mielőtt a faluból kiértünk volna ismét ott találtuk magunkat Nawangék háza előtt, ahol már várt minket Mingma és egy rövid ceremónia kíséretében mindannyiunk nyakába kötött egy sárga színű selyemfonálból álló szerencsenyakláncot – most is a nyakamban van – és további meglepetésként mindenki kapott tőle egy fehér színű selyemsálat, amelynek nyakbatételét forró öleléssel és némi jókívánsággal egészítette ki, ezzel kívánva nekünk szerencsés utat, és sikeres teljesítést!
Megáldva és meghatódva folytattuk megkezdett utunkat és élveztük, hogy elhagytuk a többi turistát, csendesebb keretek között túrázhatunk ezután; ugyanis letértünk a klasszikus Everest Base Camp túraútvonalról, amelyen a nagyobb tömegek mozognak Lukla és az EBC között. Mi egy kicsit hozzánk méltó módon kalandosabbra vettük a figurát és elindultunk a balra vezető úton a Gokyo-tavak felé, innentől kezdve már négyezer méter felett mozogtunk.
Mivel már Khumjungban is akadozott a net, ezért mikor délelőtt féltíz körül megálltunk egy rövid pihenőre és észleltük, hogy van némi térerőnk, gyorsan megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot a családdal, választ sajnos nem kaptunk a gyerekektől, mert ők otthon még az igazak álmát aludták, hiszen 6 óra sem volt még ekkor.
Egyébként nagyon vicces volt megtapasztalni, hogy Nepálnak egyedi időzónája van, nem 3 óra és nem is 4 óra hazánkhoz képest az időeltolódás, hanem valami megdöbbentő módon 3 óra 45 perc a különbség!
Szebbnél szebb tájakat érintve ragyogó napsütésben értük el a 4200 méter magasan lévő Dolét, ahol az egyik legbarátságosabb személyzet fogadott minket. Viszont azt is el kell mondani, hogy nem meglepő módon az árak a tengerszint feletti magassággal egyenesen arányos módon emelkednek, és ezt a tényt itt már erősen érezni lehetett. Míg Namche Bazaarban egy liter víz 100-150 rúpiába került, (340-510 Ft.) addig a Dolei teaházban 350 rúpiáért (1190 Ft.), a boltban 250 rúpiáért (850 Ft.) tudtuk megvásárolni. Ötezer méter körüli településeken már 600 rúpiát (2040 Ft.) kértek egy liter vízért, vagy egy kisflakon kóláért, vagy 4 csomag 10 db-os papírzsebkendőért.
