Okt. 27.- 28. csütörtök – péntek
Lobuche (4910m) – Everest Base Camp (5364m) – Gorak Shep (5140m) – Kala Patthar (5648m) – Lobuche (4910m)
A Lobuche-i lodge szállásunk nagyon kulturált szobákból állt, az ajtókat kézi festésű nepáli mandala motívumok díszítették. A belmagassága viszonylag nagy és a ferde mennyezet egy része átlátszó polikarbonát hullámlemezből készült, amelyen be tud áramolni a természetes fény. Sajnos a szoba hátrányai is ugyanezek. A vékony tetőlemeznek szinte semmilyen szigetelése sincs, így szabadon továbbítja a külső hőmérsékletet, amely a nap lenyugtával villámcsapásszerű sebességgel mínusz előjelet vesz fel.
Vacsorakor magyar vezetőnk Andris jelezte, hogy nem gyógyul a tüszős mandulagyulladása, sőt úgy érzi ismét belázasodott. Ehhez valószínűleg erősen hozzájárult, az a tény is, hogy az előző éjszaka hálózsák nélkül aludt, mert a porterek által vitt csomagja Dzongla-ban landolt, ő pedig – mivel hősiesen lekísérte beteg társunkat Dragnagba és mellette maradt – a felszerelése nélkül volt kénytelen éjszakázni.
Szóval Andris sűrű elnézések közepette bejelentette, hogy lemegy az 1000 méterrel alacsonyabban található Pangbocheba (3930m), hogy felgyorsítsa a gyógyulását.
A nagyon nagy magasság nemcsak a légzéssel kapcsolatos életfunkciókat akadályozza, hanem 5000 méter felett már nincs szuperkompenzáció, tehát a nagy igénybevételt követő pihenés során nincs fejlődés. Ugyanezen szint felett a szervezet már csak a táplálék egy részét tudja hasznosítani. így a napi közel 10000 kalória szükségletet a szervezet saját izmainak elfogyasztásával elégíti ki, tehát az emberi test már egyfajta önemésztő üzemmódba kapcsol, a gyógyító építő funkciói lelassulnak, leállnak.
Naponta kétszer ellenőriztük a véroxigén szintünket, amely sok információt ad a szervezet magassághoz való alkalmazkodóképességéről. Itthon a tengerszint magasságában az oxigén szaturáció normális értéke 97-100% között van. Ez az érték 3400m magasan (pl. Namche Bazaarban) 85-90% között, 5000m magasan (pl. Lobuche-ban) 75-80% és 5500 méter fölött 70-75% tekinthető normálisnak. Szerencsére Zsikének és nekem 5000 méter feletti szinten is 90% körüli értékeket mértünk kisebb ingadozásokkal, ami rendkívül jónak mondható. Volt olyan társunk, akinek ebben a magasságban 70% alá esett az véroxigénszintje, ami már nagy fokú óvatosságot igényel.
Újabb egy fővel csökkent tehát kis csapatunk létszáma, Andris elindult Délre egyedül, mi pedig Észak felé vettük az irányt. Ezen a napon is kilenc-tíz óra menetelés várt ránk.
Izgatottak voltunk reggel, mert tudtuk, hogy ma fogjuk elérni az egyik ikonikus célunkat, az Everest alaptábort. A hegyen lévő turisták kilencven százalékának ez az uticélja. Ők nem mennek semmilyen hágóra vagy hegyre, eljönnek az alaptáborba és fordulnak is vissza Luklába, hogy elégedetten hazatérjenek.
Nagyjából három óra folyamatosan emelkedő menetelést követően értük el Gorak Shep települést, ahol pihenésképpen és további erőgyűjtés céljából ettünk egy tésztalevest. Az itteni teaházban töltöttük az éjszakát 5140 méter magasan, de előtte még megnéztük a nagyjából háromórányi járásra lévő Everest Base Camp-et.
Eta ebéd után jelezte, hogy nem jön velünk az alaptáborba, mert elfáradt és nem érzi jól magát, inkább pihen a teaházban, itt megvár minket, úgyis ide fogunk visszaérkezni. Tovább fogyatkozott kis csapatunk elindult a két sherpával. A terep mit sem változott, továbbra is a Tátrára emlékeztető óriási és kisebb kövek akadályoztak minket a haladásban.
A fejünk felett folyamatosan repkedtek a helikopterek, a zaj szinte állandósult. Rengeteg gazdag turista kíváncsi az Everestre és inkább fizet több ezer dollárt, csakhogy ne kelljen gyalogolni, de ő is tudjon néhány fotót készíteni a helyszínen.
Hamarabb elértük az alaptábort, mint gondoltuk volna. A hely kietlen kőhalamazokból állt. Ebben az időszakban nincsenek expedíciók, mert az idei ősz nem kedvezett a nyolcezresek mászásának – így az alaptábor teljesen üres volt- , csak a turisták garmada fotózkodott az ikonikus kőtömbnél.
A sors egyik érdekes fintora, hogy az Everest alaptáborból szinte semmi nem látszik a Mount Everestből, mivel eltakarja a Nuptse (7861m) óriása. A csúcssüveg apró darabkáját lehet bizonyos szögből lefotózni, de ennek is örülnek a paparazzik. 😊
Az alaptábor 5364 méter magasan található, ahonnan gyönyörű a rálátás a Khumbu jégesésre és annak folytatására a Khumbu gleccserre. Hátborzongatóan pazar látvány. Jónéhány fotót készítettünk, amelyhez a serpák is jókedvűen asszisztáltak. Közben több csoport is megérkezett és a tömeg kezdett egyre nagyobb lenni, ezért visszaindultunk Gorak Shep-be, hiszen másnap várt ránk a Kala Pathar 5648 m magas csúcsa!
A visszaút is nagyjából két órát vett igénybe, az utolsó kilométeren Nawang lehagyott bennünket, hogy hamarabb visszaérjen, mert kíváncsi volt Eta egészségi állapotára.
Sajnos beigazolódott Nawang aggodalma, kiderült, hogy Eta állapota rosszabbra fordult, ezért a főserpánk úgy döntött, hogy lekíséri Lobuchébe, másnap reggel pedig tovább Pangbochéba, ahová Andris is tartott .
A Gorak Shep-i teaházban vacsorára olyan tömeg gyűlt össze, hogy alig tudtunk magunknak öt férőhelyet találni az asztaloknál. A szálláskörülmények talán itt voltak a legpuritánabbak. Úgy kellett kérni két paplant, amit a hálózsákokra terítettünk, mert még az sem volt a szobában. Ilyen magasan (5140 méter) még soha nem aludtunk, nem is ment könnyen. Ebben a magasságban már nem létezik pihentető alvás, csak éber forgolódás kisebb alvásciklusokkal, amelyben a szobában uralkodó mínuszok sem igazán segítenek.
A viszonylag korai kelés mellett döntöttünk, mert a Kala Patthar megmászását követően azonnal el kellett indulunk a visszaúton Lobuchébe, ahol ismét el kívántunk tölteni egy éjszakát.
Még vacsorakor szólt Imi barátunk, hogy kihagyja a Kala Patthar megmászását és megvár minket a teaházban amíg visszaérkezünk.
Így tehát öten maradtunk Szilvi, Laci, Zsike és én, no meg Subai az asszisztens serpa. Mi négyen már megfordultunk jó néhány helyen együtt az elmúlt években (Alpok, Pamír, Kaukázus), ezért félszavakból is megértjük egymást. Subai kérdésünkre közölte, hogy a Kala Patthar csúcsa jó háromórányi mászást igényel, amit hittem is meg nem is, mert olyan közelinek tűnt. (Persze neki lett igaza, hiszen az Isten tudja, hányszor járt már a csúcson!)
Meglepően kevesen tartottak a csúcs felé. Az átlag EBC trekking túrázók kerülik ezeket a kihívásokat, megelégszenek azzal a tíz-tizenkétnapos kb. száz kilométeres gyalogtúrával, amit Lukla és az EBC között oda vissza megtesznek.
Mi azonban kerestük a kalandokat és a kihívásokat, ezért lassan de biztosan közeledtünk az 5648 m magas csúcs felé.
Az egyre csökkenő légnyomás miatt már néhány lépés után pihenőért kiáltott a testünk, itt már minden ötödik lépést rövid pihenő követett. Egyre csak tágítani kell a tüdőt, lassítani a mozgást, hogy legalább időlegesen fenntartható legyen az egyensúly.
A csúcs elérése előtt egy meredek, nagyon mostoha köves területen kellett átkelni, minden lépésünknél ügyelve a stabilitásunkra.
A Kala Patthar 5648 méter magas csúcsa is a nepáli hagyományoknak megfelelően tele volt aggatva az élénk szélben vidáman lengedező színes imazászlókkal. A csúcson állva ismét büszkén tekinthettünk szét a környező hegyóriások látványában gyönyörködve, hiszen megint sikerült megdönteni saját magassági rekordunkat.
Pazar kilátás volt a Mount Everestre (8848m), (nem úgy mint a hegy tövénél lévő un. Everest View Pointról), a közeli Pumori (7138m) szinte eltakarta az eget előlünk, a Nuptse (7831m) ebből a perspektívából jól elkülönült az Everesttől, az Ama Dablam (6814m) meg már szinte törpének tűnt az óriások között.
Miközben készítettünk néhány fotót a csúcson, érdeklődve szemléltük a hegy lábánál elterülő sík területre folyamatosan érkező helikoptereket, amelyek olyan gazdag turistákat hoztak, akik az Everestet szeretnék látni a saját szemükkel és számtalan fotót készíteni róla.
Érdekes jelenséget figyelhettünk meg ezeknél a kocaturistáknál. Közös bennük, hogy soha nem mennek 10 méternél távolabbra a helikoptertől, és soha nem töltenek el 10 percnél többet a fotózással. Ennek egyszerű oka van, aki nem járja végig az akklimatizációs lépcsőket, annak ebben a magasságban kb. negyedórája van az eszméletvesztésig, ezért nekik saját érdekük, hogy betartsák ezeket a szabályokat.
Némi kárörömmel nyugtáztuk, hogy ezek az emberek hiába utaztak ide szerte a világból, soha nem fogják megélni és átérezni azt a spirituális fájdalmat, és küzdelmet, amit mi érzünk az órákon át tartó folyamatos haladás során a csúcs irányába. Ők nem érzik azt az erőt, ami ilyen magasan körül lengi az embert miközben a havas hegyóriásokat csodálja. Ezt az érzést nem lehet megvásárolni, ezért tenni kell!
Óvatosan elindultunk lefelé és félúton találkoztunk a mászóserpánkkal, aki a Lobuche Peak 6119 m csúcsára visz fel minket. Közben kezdtük elveszíteni a fonalat logisztikailag, mivel a nyolcfős kis csapatunk ebben az időpontban már négy különböző helyen tartózkodott.
Leérve a hegyről Subai azonnal elindult Lobucheba, hogy leváltsa Nawangot és Etát tovább vigye Pangbochéba, ahol Andris is tartózkodott.
Imi csatlakozott hozzánk és a mászóserpával elindultunk mi is Lobucheba, ahol már Nawang várt minket.
