Katmandu
Október 15 – 16. – November 4 – 5.
A Himalája nyugalma után egy másik világgal is szeretnénk benneteket megismertetni, amely szintén Nepál hétköznapjainak része.
Katmanduban összesen négy napot töltöttünk, kettőt a Himalája előtt és kettőt a hazautazást megelőzően.
Katmandu az európai ember számára első látásra meseszerűen felfoghatatlan. Mellbevágó az a zűrzavar, káosz, kosz, szemét és embertömeg, ami itt van.
Elképesztő nyüzsgés és árukínálat fogadott a hotelünkhöz közeli utcákban. Elsősorban nepáli kézműves termékeket, táskákat, szőnyegeket, sálakat, ajándéktárgyakat, festményeket, ruházatot és számunkra sokszor ismeretlen zöldség- és gyümölcsféléket kínáltak az üzletek.
Természetesen az ajándékboltok és a túrafelszerelés szaküzletek vannak többségben a turistanegyedben. Egy átlagos outdoor üzlet kínálatát látva, bármely Mountex törzsvásárló megnyalná mind a tíz ujját ha beszabadulna, és ezekből a boltokból van vagy száz ezen a környéken!
A keskeny bevásárló utcákon bámészkodók között zavartalanul özönlenek a motorosok, akik folyamatosan jelzik jelenlétüket kürtjeikkel a többi közlekedő számára. Európai embernek ez a forgalom átláthatatlan és zűrzavaros. A közlekedési szabályok (ha egyáltalán vannak) látszólag opcionálisak, az útkereszteződésben álló rendőr jelzései számunkra értelmezhetetlenek, mivel egyszerre mind a négy irányból haladnak a járművek- a gyalogosokat kerülgetve -, természetesen folyamatosan tülkölve.
Az egész városban mindössze egyetlen forgalomirányító lámpával találkoztunk. A gyalogátkelőhelyek hiánya miatt a négysávos úton bárhol átvágnak a gyalogosok, akik határozott léptekkel cikáznak az autók között.
Az utcákban viszonylag sűrűn bukkannak fel a kis büfék és kifőzdék, de látva a higiéniai állapotukat nem igazán támadt kedvünk megkóstolni a választékot.
Hamar megszoktuk a nepáli emberek jellegzetes kinézetét és a számunkra különös ruházatukat. Egyre bátrabban kerestük fel a félreeső sikátorokban megbújó kis üzleteket is. A szegénység szinte tapintható, de meglepő módon koldusokkal nemigen találkoztunk, viszont sok az utcai árus, akik a kezükben tartott füstölőket, hangszereket és egyéb souvenireket lelkesen kínálták a tömegből messziről kirívó turistáknak. Kellemesen tapasztaltuk, hogy az utcai árusok, a riksások, a taxisok egyáltalán nem tolakodóak, az első elutasító szóra azonnal odébbállnak.
El kell mondanunk, hogy a közel négy nap alatt történő városnézésünk során soha nem éreztük magunkat fenyegetve, vagy kényelmetlenül. Meglepő módon statisztikailag is nagyon jó a közbiztonság Kathmanduban, még a zsebtolvajok száma is elenyésző.
A kedvesség ugyanúgy áthatja az egész várost, mint a mindenhol érezhető füstölőillat, állítólag egy felmérés szerint Katmandu a hatodik legbarátságosabb ázsiai város.
Mi is megbizonyosodtunk róla, hogy a nepáliak kedvesek és vendégszeretőek, tisztában vannak azzal, hogy a turizmusból és a turistákból élnek, ezért mindent megtesznek, hogy a messziről jött idegen jól érezze magát.
Távolról jött vendéghez méltó módon, természetesen felkerestük Katmandu több látványosságát is.
Az egyik kihagyhatatlan turistaszenzáció a Monkey Temple, ami a Swayambhu Environmental Park területén egy magas domb tetején található. Igazából egy buddhista kolostor, a hivatalos neve Swayambhunaath Mahachaitya, lefordítva Fenséges Fákat jelent.
Arra számítottunk, hogy találkozunk néhány lődörgő majommal a kolostor területén, de a számuk felülmúlta minden elképzelésünket. Több száz majom rohangált csapatokba vergődve körülöttünk, egymást kergetve valós vagy vélt sérelmeiket orvosolandó.
A majmok templomába menet és visszafelé is rácsodálkoztunk arra a számunkra ellentmondó kettősségre, hogy a szegénység és a kedvesség nem feltétlenül jár együtt a tisztasággal és rendszeretettel. Az utunkat keresztező Bishnumati folyó mindkét partján tonnaszámra hevert a szemét, és az utak mentén sem találni kukát, viszont eldobált üdítőspalackot, csomagolópapírt annál többet.
Az út menti kis üzletek, kézműves műhelyek tulajdonosai vagy alkalmazottai nem ritkán a járdán vagy a boltajtóban végzik tevékenységüket.
A hentesboltok kínálata az utcán lévő, – tisztának a legnagyobb jószándékkal sem mondható – asztalokon hever mindenféle hűtés nélkül. A húsok között számunkra ismeretlen állatok maradványai is láthatók, valamint kecskefejek, szárnyasok és halak is előfordulnak minden mennyiségben a közel harminc fokos melegben!
Picit szerencse a kellemetlenségben, hogy a torokgyulladásom miatt az orrom is be van folyamatosan dugulva, így a kellemetlen szagokra immunisan szemléltem a látottakat.
Mivel hamarosan hazautazunk, így gondolni kell az otthon maradottakra is és némi ajándék vásárlásával folytattuk a napot, viszont vacsorázni a már jól bevált étterembe mentünk, ami a hotelünkkel szemközt van, és megbízható étteremnek számít. A megbízhatóságot úgy is próbálják erősíteni, hogy a konyhát az étteremtől mindössze egy üvegfal választja el és így mindenki számára jól látható a bent zajló tevékenység. A szakácsok és konyhai kisegítők úgy be vannak öltözve, mintha egy gyógyszergyári laborban lennének! Vendégül láttuk vacsorára az Asian Trekking egyik tulajdonosát Dawa Steven Sherpát, aki folyamatosan Magyarországról kérdezősködött.
Az est drámája, hogy Etának nagyon felszökött a láza ezért Dawa Steven Sherpa segítségévek kórházba kellett szállítani, ahol sajnos influenzát és tüdőgyulladást állapítottak meg nála.
Másnap reggel felkerekedtünk, hogy egy igazán különleges eseményen vegyünk részt, amely számunkra meglehetősen hátborzongató és felkavaró élmény volt, de erősen hozzátartozik Kathmandu hétköznapjaihoz. Felkerestük a Bagmati szent folyó partján található Pasupatinath szentélyt, ahol a hinduk számára természetes, az elmúláshoz kötődő folyamat megy végbe, a halottak nyilvános elégetése.
A hotelhez közel öt kilométerre található a Pasupatinath szentély, de úgy döntöttünk gyalog megyünk, hogy minél többet láthassunk Kathmandu ezer arcából.
Útközben négysávos utakon keltünk át gyalogátkelőhely hiányában az úttest tetszőleges pontján. A hömpölygő gépjármű áradat abban a pillanatban megtorpant, amikor az útra léptünk és érdekes módon a kürtök is némák maradta; óvatosan araszolva kerülgették kicsinyke csapatunkat. Itt ez a módi. Megérkezve a Bagmati folyó partjára az út mentén rengeteg élénkszínű ruhákba öltözött árus fogadott, akik virágfüzéreket és illatos fűszereket árusítottak.
Azon meg sem lepődünk, hogy belépődíjat kell fizetnünk – fejenként ezer rúpiát – hogy végignézhessük a szertartást. A belépőt szedő alkalmazott viszont külön kérés nélkül elkalauzolt minket a szertartás helyszínére és közben a reinkarnációról mesélt.
A Hinduk szerint a reinkarnációban való hit szinte megköveteli, hogy megsemmisítsék a test burkát, hogy a lélek fölszabadulhasson a következő újjászületésre.
A szertartás akár több óráig is tarthat: az első lépés, hogy az élénk narancssárga színű lepelbe csavart elhunytat (mert jelenesetben nőről van szó, a férfiaknál fehér színt használnak) rituálisan megmosdatják a szent Bagmati folyó kétes tisztaságú vizében. És a külön neki épített máglyához viszik, amit háromszor körbejárnak vele. A gyászoló család többségében férfi, a nők közül csak a legközelebbi hozzátartozók vesznek részt az égetésen. Az arcokon nem tükröződik fájdalom, csak az elhunyt gyermekei sírnak, a többiek egykedvűen veszik tudomásul azt, hogy valaki eltávozott az árnyékvilágból. A halottat virágfüzérekkel és festékkel, rizsszemekkel és aprópénzzel borítják el, majd vetkőztetést követően fahasábokat helyeznek a máglyán fekvő testre, és szalmát is tesznek rá bőséggel a könnyebb gyulladás végett.
A rítusok befejezése után meggyújtják a máglya alján lévő vékonyabb fadarabokat, a szél felkorbácsolja a lángokat és a fehéres, szürkés füst függőlegesen száll az ég felé.
A folyamat végén a maradványokat egyszerűen a koszos, szemetes, virágfüzérekkel telehintett folyóba seprik és néhány vödör vízzel megtisztítják a talapzatot, hogy elkezdhessék építeni a következő halotti máglyát.
A folyóparton és a szentély környékén számtalan koldussal, kéregető szent emberrel, szádhuval (a világi élettől visszavonult vallásos aszkéta emberek) volt alkalmunk találkozni, akik igyekeztek kihasználni a látott és átélt események hatása alatt álló turisták döbbenetét és áhitatát. Ezek után már teljesen természetesnek tűnt, hogy a folyó túlpartján a helyiek pokrócokon ülve „piknikeztek”, rezignált, nemtörődöm arccal szemlélve a máglyák körül történő eseményeket. Mellettük nem messze bágyadtan bóklászott egy-egy szent tehén, amihez a majmok hangos ricsajozása szolgáltatta a zenei aláfestést.
Az átélt események mindannyiónkat fejbe kólintottak, így szótlanul indultunk vissza a szállásunkra a Thamel turisztikai negyedbe. Szerencsére tegnap előre feltérképeztük Katmandu látnivalóit, így kézenfekvő volt, hogy valami kellemesebb programmal zárjuk ezt a délelőttöt, és visszafelé betérünk az egykori királyi palota szomszédságában épült „Álmok kertjébe”. Ez a csodás, 1895-ben neoklasszikus stílusban épült park szinte oázisként hatott Katmandu nyüzsgő belvárosában az ezer színben pompázó gyönyörű virágaival, szabadtéri pavilonjaival, szökőkútjaival, dekoratív kerti sétányaival, európai ihletésű pergoláival és szobraival.
Volt szerencsénk megfigyelni egy mandalakészítési ceremóniát, amelyhez a helyiek sárga és vörös tikaport, virágokat, rizst és gabonát használtak. Az elkészült mandala nem tart örökké, a természet és az emberek révén egy idő után megsemmisül, ami ugyancsak az élet körforgását, a valóság múlandóságát, és azt a tényt jelképezi, hogy semmi sem állandó.
A mandala szó kört jelent, ami azt szimbolizálja, hogy az életnek soha nincs vége és minden összefügg mindennel!
