Okt. 24.- 25. – 26. hétfő – kedd – szerda
Dragnag (4700m) – Cho La-hágó (5420m) – Dzongla (4830m) – Lobuche (4910m)
Reggel elég későn, 9 óra körül indultunk következő szállásunk Dragnag irányába, mert a mai nap pihenőnapnak volt tervezve, így a Gokyo Ri megmászása után és a következő napi hágóátkelés előtt jól jött egy kicsit lazább nap.
Egy kellemes bemelegítő emelkedő után jutottunk fel a Gokyo település feletti dombtetőre, ahol búcsúzásképpen készítettünk még néhány fotót a tóról, a partján elterülő városkáról és a Gokyo-Ri-ről, amelynek tegnap a csúcsán álltunk.
A gyalogösvényünk a Ngozumpa gleccser visszamaradt morénás, végtelenül rosszul járható köves területén vezetett keresztül. Igazán változatos terepen haladtunk, hol hatalmas embernagyságú köveken másztunk fel és le, hol pedig egészen aprózuzalékos, csúszósan morzsalékos dimbes-dombos tájon poroszkáltunk, óvatos körültekintéssel figyelve minden lépésünkre.
Közben számtalan ragyogó tengerzöld vizű gleccsertó keresztezte utunkat, míg néhányukat vastag, tejszerű jégréteg borított.
A morénamezőt elhagyva egy gyönyörű, magas sziklaszirtekkel körülhatárolt mély völgyben haladtunk egészen a következő szállásunkként szolgáló teaházig. Az előző szállásunk egy jégveremnek tűnt a mostani barátságos napsütötte szobánkhoz képest. Persze tudtuk, hogy estére, mikor lemegy a nap ez az épület is át fogja adni magát a mínuszoknak, ez a most meglévő kellemes meleg olyan gyorsan el fog illanni, mintha csak egy szép álom lett volna.
Ebéd után úgy döntöttünk, hogy teszünk egy sétát ebben a páratlan szépségű völgyben, felfedezzük a környéket és közben élvezzük a felhőtlen napsütést. Érdeklődéssel figyeltük ahogy a helyi asszonyok mosnak a jéghideg patak vizében, majd a kimosott ruhákat a földre és a környező kövekre kiterítik megszáradni, vagy hogy a nap melegét befogva hatalmas ezüstszínű parabolatükrök közepén alumínium kannákban melegszik a teavíz.
Az éjszakát mondhatni ébren töltöttem, mindössze egy-egy rövidebb időre sikerült elaludnom, mert a gyomrom megint kikészült, és többször is fel kellett keresnem a mellékhelyiséget, vagy éppen fejlámpával gyógyszerek után kutakodtam a hideg és sötét szobában. Rettenetesen megkönnyebbültem mikor eljött a hajnali 4 óra, és tudtam, hogy készülni kell, mert 5 órakor reggeli (reméltem egy-két falatot sikerül leküzdenem), és indulunk tovább.
Előző napon már láttuk, hogy egy meredek emelkedővel fogunk ma is indítani, ezért előre aggódtam, hogy fájó gyomorral, reggeli és alvás nélkül hogyan fogom bírni ezt a hosszú napot.
Nagyon hideg volt a hajnal, közben csípős szél fújdogált, ezért pehelykabátban és vastag kesztyűben indultunk neki a hegynek felfelé, de így is majd lefagytak az ujjaim, alig bírtam fogni a túrabotomat. A fájó és korgó gyomrom, a kevés alvás és a meredek emelkedő kezdte felőrölni az erőmet, ezért mikor Subai felajánlotta, hogy egy darabon viszi ő a hátizsákomat, rövid habozás után örömmel elfogadtam. Ez a kb. egy órányi súly nélküli felfelé araszolás akkora segítséget jelentett, hogy mikor először megálltunk pihenni és sikerült leküzdenem néhány kekszet meg egy kis meleg teát a termoszból, új erőre kaptam és visszakértem a zsákomat. Innen már nem volt gondom, kezdett múlni a gyomorgörcsöm, és végre feljött a nap is, ami hamarosan átmelegítette elgémberedett tagjainkat.
A hágó alá érve, mikor közvetlen közelről megláttuk azt a rettentő magas és meredek sziklafalat, amit meg kellett másznunk, mindannyiunkban bennerekedt a szó.
Az egyik társunk nagyon lemaradt, Nawang és Andris támogatta, látszott rajta, hogy nem érzi jól magát. Vezetőink gyors kupaktanácsot tartottak, majd úgy döntöttek, hogy Andris és Subai visszakísérik Gokyo-ba és helikopteres mentést kérnek. Másnap kiderült, hogy jó volt a megérzésük, mert sajnos magashegyi betegsége lett.
Mi többiek folytattuk a hágón való átkelést Nawang vezetésével, aki folyamatosan aggódva figyelt minket is, hogy minden rendben van-e velünk. Meredek, láncos biztosítású sziklafalon araszoltunk lépésről-lépésre felfelé, közben többször is meg-megállva, hiszen már megint jócskán 5000 méter felett jártunk, ezért nem kis erőfeszítésünkbe került minden méter megtétele. Mielőtt felértünk volna a hágó legfelső pontjára az egyik srác megszédült egy pillanatra, a mögötte haladó társunk kapta el, hogy le ne zuhanjon. Nawang rögtön ott termett, átvette a zsákját, és szólt, hogy lassan induljuk tovább, ő zárja majd a sort társaink mögött.
Nagyon megkönnyebbültünk, mikor felértünk a hágó tetejére és megpillantottuk az imazászlókkal díszített csúcskövet a sok sziesztázó, napozó turistával, és a hegy túloldalán elterülő végtelen hómezőt, a fölé tornyosuló havas hegyóriásokkal. Végtelen örömmel, felszabadultan készítettük el csúcsfotóinkat, hiszen megint sikerült új magassági rekordot döntenünk, 5420 méteren álltunk ekkor. Mindössze az a tény szomorított el minket, hogy nem teljes a csapatunk és aggódva gondoltunk beteg társunkra, vajon mi van vele.
A hágón átkelve gyorsan felvettük a hómacskákat, mert a túloldalon havas-jeges terepen, egy gleccsermezőn kanyargott az útvonal tovább. A gleccsert elhagyva újra egy csodaszép völgyben túráztunk. Késő délután egy kissé elcsigázva, több mint 9 óra gyaloglás után érkeztünk meg Dzonglha falujába.
Itt „apartmanokban” voltunk elszállásolva, ami 2 eléggé lepukkant, koszos falú rideg szobát jelentett, köztük egy WC helyiséggel, ami a lodge udvarára nyílt. Ezeken a szállásokon nagyon jó szolgálatot tettek speciális pehelyhálózsákjaink, amik nélkül megfagytunk volna, hiszen reggel mindössze -4 fokot mutatott a hőmérő bent a szobánkban.
Reggel megérkezett Andris is meg Subai is, helikopterrel jöttek utánunk, hogy együtt tudjuk folytatni a kalandokat.
Ezen a napon szerencsére nem várt ránk hosszú menetelés, és óriási szinteket sem kellett leküzdenünk; túránk közben élvezhettük a kilátást a környező hegyekre, és többször is megálltunk gyönyörködni a mélyen a völgyben alattunk elterülő Cho La-tó smaragdzöld víztükrében.
Ebédünket már Lobuche-i szállásunk zsúfolt étkezőjében fogyasztottuk el, ahol őrületesen sok turista ücsörgött, ugyanis visszaértünk a klasszikus Everest Base Camp túraútvonalára.
Ez a kicsit lazább nap jól is jött kicsinyke csapatunknak, mert fárasztó napok voltak mögöttünk, és persze még előttünk is. A két fiú még mindig megfázással küzdött, pedig napok óta szedték az antibiotikumot és egyéb csodaszereket, és közben a Eta is náthás lett; meg a párom, Misi is torokfájásra és rekedtségre panaszkodott tegnap este óta. Én a gyomorgörcseimre és a hasmenésemre próbáltam megoldást találni, persze ezzel nem voltam egyedül, a többieknek is voltak hasi panaszaik. Vicces, de már egészen szokásunkká vált reggelente egymás között megbeszélni, hogy kinek mi fáj, milyen gyógyszert vett be, mi vált be és mit ajánl a másiknak. Még néhány hét Nepálban, és kitanultuk volna a kuruzslás mesterségét. 😊
Vacsora közben azon tanakodtunk, honnan lehet azt tudni, hogy csak nehezebben akklimatizálódunk és teljesen természetes módon érezzük rosszul magunkat a magasság miatt, vagy már tényleg baj van, és segítségre szorulunk.
Mert mi is az az akklimatizáció? Az akklimatizáció az emberi szervezet alkalmazkodási folyamata a magashegyek oxigénhiányos környezetéhez. Az atmoszférában történő emelkedéssel csökken a légköri nyomás (ugyanakkor a levegő ugyanúgy 21% oxigént tartalmaz) csakhogy nagy magasságban a levegő sűrűsége kisebb, ezért minél magasabbra mászunk, a levegő teljes oxigéntartalma annál kisebb lesz, és ezzel minden egyes levegővétel kevesebb és kevesebb oxigén molekulát tartalmaz. A definíció értelmében a 3500 – 5500 méter közötti magasságot, nagyon nagy magasságnak nevezzük.
Az 5500 méter feletti magasság az extrém magasság. Az ember nagyobb erőfeszítéssel juthat levegőhöz, ami gyorsabb és mélyebb légzést jelent. Ez különösen szembeötlő erőkifejtés közben, pl. felfelé gyalogláskor. Amennyiben túl gyorsan emelkedünk 5000 méter fölé, vagy az emberi szervezet nem tudja olyan gyorsan követni a változásokat, akkor tüdővizenyő (ödéma), vagy agyi ödéma lép fel, ami akár halálos is lehet.
Az akklimatizációhoz szükséges idő egyénileg változó, 4000 méteres magasságnál öt-hat nap, 5000 méternél akár két hét is lehet. A sikeres akklimatizáció záloga, hogy fokozatosan kell felfelé haladni, az alvási magasságnál legfeljebb 1000 méterrel nagyobb magasságig felmenni, majd visszatérni alacsonyabb szintre aludni.
Kevesen tudják, hogy ötezer méter magasságban a légköri nyomás a tengerszinti nyomásnak csak kb. az ötven százaléka, ebből eredően a belélegzett oxigénszint is a fele az itthoninak. Abban, hogy ki mennyit bír ki, a genetikának is óriási szerepe van, meglepő tény, de az emberek húsz százaléka nem képes arra, hogy ötezer méter fölé menjen. Erre nem igazán lehet itthon edzeni.
A magasság hatását már 3000 méter környékén érezni lehet, enyhe fejfájással kezdődik, ami felerősödhet, előjönnek a gyomorproblémák, hasmenés, hányás, bedagad az arc, csúnya táskák jelennek meg a szemek alatt, jelentkezhet szédülés, köhögés, furcsa nyomás a fejben, de gyakori tünet az orrvérzés is. Sokan egy csúnya másnapossághoz hasonlítják a tüneteket. Ha nagy a baj és a tünetek felerősödnek, pl. sugárban hányás, nagyfokú gyengeség, kettőslátás, zavartság, furcsa viselkedés, szörcsögő tüdő tapasztalható, akkor csak egy dolog mentheti meg a hegymászó életét, azonnal le kell vinni 3000 méter alá, nincs más gyógymód.
