A nehéz döntés
Október 29 – 30 – 31. – November 1 – 2.
szombat – vasárnap – hétfő – kedd -szerda
Lobuche (4910m) – Chukung (4730m) – Chukung-Ri (5043m) – Dingboche (4410m) – Pangboche (3930m)- Namche Bazaar (3440m) – Lukla (2840m)
A szombat reggel egy kis logisztikai kavarodással indult, ugyanis eredetileg az volt a terv, hogy innentől csapatunk két napra kettéválik; mi öten (Laci, Szilvi, Misi, Zsike és Andris) elindulunk a Lobuche 6119 méteres csúcsára, három társunk pedig ez idő alatt megmássza a Chukung Ri-t, majd két nap múlva újra találkozunk, és együtt indulunk le a hegyről.
Csakhogy mostanra eleve öten maradtunk, és ráadásul eléggé leharcolt állapotban voltunk; így már napok óta érlelődött bennünk a gondolat, hogy az egészségi állapotunkra való tekintettel nem vállaljuk, hogy két éjszakát a közel hatezer méter magasan lévő Lobuche High Camp-ben töltsünk, és a hegyen a nagy hóban felállított sátrakban aludjunk. Nem kívántuk tovább feszíteni a húrt, mert utunk során már többször egyensúlyoztunk azon a pengeélen, amely az álmot elválaszthatja a rémálomtól.
Meghoztuk tehát ezt a nehéz és szomorú döntést, lemondtunk régi dédelgetett álmunkról, elengedtük a Lobuche megmászását és inkább a Chukung Ri 5550 méter magas csúcsát választottuk. Úgy gondoltuk az is elég szép kihívás lesz.
Laci volt az egyetlen a csapatunkból, aki nem szenvedett semmilyen testi nyavalyától, ezért őt teljes mellszélességgel támogatva bíztattuk, hogy induljon neki a hegynek nélkülünk, minden rendben lesz, menni fog!
Miután sűrű jókívánságok közepette útjára engedtük Lacit, mi is elindultunk végre Chukung irányába. Eleinte kisebb-nagyobb hullámzásokat leszámítva mondhatni szintben haladtunk, majd jócskán lejteni kezdett az út; közben újra megcsodálhattuk a mélyben alattunk elterülő, káprázatos kékeszöld színben pompázó Cho La-tó csillogó víztükrét, csak most egy másik oldaláról.
Ezután áthaladtunk Thoklán, a hegymászók temetőjén, ahol az Everesten elhunyt hegymászók tiszteletére emelt emlékművek előtt megálltunk néhány percre, megemlékezve ezekre a bátor emberekre.
Dingboche-be érkezve kaptunk egy-egy tányér levest, ami az eddigi legrosszabb levesünk volt, konkrétan mosogatólére emlékeztetett az íze is, meg a szaga is. Egyszerűen képtelenek voltunk 2 kanálnyinál többet lenyelni belőle. Szerencsére pár méterre megláttunk egy „francia pékséget”, ahol vettünk 4 péksütit, darabját kb. 1700,- Ft-os áron, amik ugyan többnaposak lehettek, de legalább felismerhetően fahéjas csiga és almás táska ízük volt.
Ebéd után jött az igazi feketeleves, mert ami szintet eddig a nap során elveszítettünk, azt most mindet újra le kellett küzdenünk. Hullafáradtan érkeztünk meg szállásunkra, Chukung településre. Viszont azt el kell mondanunk, hogy egész túránk legszebb, legkorszerűbb teaházába volt szerencsénk megérkezni, már-már európai szemmel nézve is nehéz volt kivetnivalót találni benne, hacsak nem említjük a szobánk nagyon aprócska méretét.
Gondoltunk egy merészet, és vasárnap reggelire tükörtojást rendeltünk a pirítós mellé, mert már nagyon untuk a lekvárt és a mézet, úgy voltunk vele, nagy baj nem lehet belőle, másnap úgyis indulunk le a hegyről, mára meg legalább ad egy kis plusz energiát.
Utolsó nagy kihívásunk a Chukung Ri 5550 méter magas csúcsa ott tornyosult előttünk, lentről nézve szédítő magasságban, és várt minket.
Kb. másfél óra keserves felfelé menetelés után megérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol az út kettéválik; el kellett döntenünk, hogy a főcsúcs irányába, vagy az előcsúcs felé indulunk tovább. Gyorsan megvitattuk a kérdést és megszavaztuk, hogy megpróbálunk a legtetejére feljutni.
Alig tettünk meg néhány lépést, mikor Imi jelezte, hogy neki ez nem fog menni, menjünk nyugodtan tovább nélküle, ő addig felmászik az előcsúcsra, az is 5000 méter fölött van. Rövid hezitálás után megszületett a közös döntés, nem hagyjuk Imit magára, együtt indultunk, együtt is megyünk tovább!
Így aztán zilált és foghíjas csapatunk felküzdötte magát a Chukung Ri 5043 méter magasan lévő kilátópontjára, és ezzel hivatalosan is befejezettnek tekintettük itt Nepálban az 5000 méter feletti élmények gyűjtögetését. Ez olyan megkönnyebbüléssel töltött el mindannyiónkat, hogy valósággal „örömködni” kezdtünk.
Szilvi már az Everest Base Camp-ben is szikláról ugrálós fotókat akart készíteni, de ott túl sokan voltak, sorakozni kellett a tábor emblematikus köve előtt, itt viszont most rajtunk kívül senki sem tartózkodott.
Ebédre újra Dingboche-be érkeztünk, ami a többi hegyi településhez képest városiasnak volt mondható, számtalan kisebb-nagyobb bolttal, pékséggel, kávézóval(!) és néhány korszerűbb állapotú teaház tetején, vagy az oldalának támasztva napelemtáblákat is észrevehettünk, ha figyelmesen szemlélődtünk.
Október utolsó napján fordulóponthoz érkeztünk, megkezdtük a leereszkedést a hegyről, ezen az estén már 4000 méter alatt aludtunk Pangboche-ben.
Félúton jártunk mikor beért minket Laci teljesen kimerült állapotban, de büszkeségtől csillogó szemekkel, mert sikerült neki, feljutott a 6119 magas Lobuche csúcsára! Ezúton is szívből gratulálunk Laci!
November első napját egy újabb meredek kaptatóval indítottuk, meglátogattuk a Khumbu-völgy leghíresebb buddhista kolostorát Tengboche településen. A kolostorból lefelé araszolásunk közben érdeklődve figyeltük, ahogy újra megjelennek a gyalogút szegélyén – a tegnap már észlelt kisebb cserjék mellé – az óriásira nőtt rododendron bokrok és fenyőfák is.
Namche Bazaarban most egy másik szállás – és benne régen látott lábadozó társaink, Andris és Eta – fogadott minket, egy új építésű „szállodához” volt szerencsénk, tiszta és modern szobákkal, és forró zuhannyal; ami két hét után maga volt a megtestesült spa-élmény! Fürdés után felkutattuk táskáink mélyéről a legtisztábbnak vélt ruháinkat, és közösen beültünk a lodge közelében lévő nyugatias érzetet keltő Serpa Kávézóba átbeszélni az elmúlt napok eseményeit, egy finom süti és egy forró mézes café latte kíséretében.
Vacsorára csirkét ettünk 18 nap önként vállalt – némi ráhatás eredményeként – vegetáriánus életmód után. Mennyei volt!
Még egy hosszú és fárasztó túranap várt a csapatra, vissza kellett jutnunk a 20 km-re lévő Luklába, a repülőtérre. Ezt az utat egyszer már végig jártuk, csak fordított irányban, ismertük, tudtuk, hogy minden rendben lesz.
Összességében majdnem 200 kilométert és 10.000 méter szintet tettünk meg ezalatt a 16 nap alatt, ami otthoni körülmények között nem tűnik túl soknak, de 4-5000 méteres magasságban energiabefektetés szempontjából kb. a három-négyszeresének felel meg.
Luklában búcsút vettünk a portereinktől és Subai serpától (Nawang serpa velünk utazott Kathmanduig), akik nélkül nem sikerült volna átélni ezeket a csodás kalandokat, ezért óriási hálával tartozunk nekik. Természetesen a mérhetetlen hálánkat illendően igyekeztünk irányukba mi is kimutatni busás borravalóval.
www.montaingo.hu
