2022.10.14-15-16-17. péntek – szombat – vasárnap – hétfő
Úton
Sok éves álmunk valósult meg ezzel a háromhetes nepáli úttal, amibe azért a későbbiekben némi rémálomba beillő események is belekeveredtek, de erről majd később mesélünk.
A repülést úgy látszik nem nekünk találták ki, mindig van valami bonyodalom Budapesten a repülőtéren. Tavaly a sputnyik oltás miatt nem akartak felengedni minket a repülőre, most pedig azt a bankkártyát követelték bemutatni, amivel hónapokkal korábban a repülőjegyünket online megvásároltuk. Kezdjük ott, hogy a bankkártyáinkat gondosan kipakoltuk indulás előtt a pénztárcánkból, csak egy Revolut kártya volt nálunk vészhelyzet esetére; a másik gond pedig az volt, hogy hírtelen nem is emlékeztünk rá, melyik kártyával fizettünk annak idején. Az volt a szerencsénk, hogy egészen véletlenül Alinka lányunk otthon tartózkodott a lakásunkban, és őt felcsörgetve megkereste és bediktálta a bankkártyáink számait, így egy kb. húszperces idegtépő huzavona után megkaptuk a beszállókártyáinkat, és készen álltunk az indulásra, végre megnyugodhattunk.
Nyolcan indultunk Budapestről, 4 fiú és 4 lány alkotta maroknyi lelkes kis magyar csapatunkat, bizakodva pózoltunk a zászlóinkkal a repülőtéren és töltöttük fel a facebookra az elkészült fotókat. KEZDŐDIK!!!
Nagyon szűkre szabott volt az a két és fél óra, amely Dubaiban az átszálláshoz a rendelkezésünkre állt. Ebben cseppet sem segített, hogy Budapestről ötven perc késéssel indultunk. A hatalmas városnyi repülőtéren a terminálok között közlekedő buszoknak is húsz percre volt szüksége a távolság leküzdésére. Bő negyedórával az indulás előtt sikerült feljutni a gépre többszöri átvizsgálás után.
Miután végre majd egy egész napos utazás után leszállt a gépünk a kathmandui repülőtéren, azonnal beálltunk a vízumigénylők hosszasan kígyózó sorába.
Számunkra érdekes volt, vagy inkább megdöbbentő, hogy mekkora szerepet játszik még mindig az utazásnál a Covid oltások meglétének a bizonyítása. Mindhárom repülőtéren – Budapest, Dubai, Kathmandu – komoly hangsúlyt fektettek az igazolások ellenőrzésére.
Hamar feltűnt a Kathmandui repülőtér puritánsága. Nem volt szabadon használható wifi, így nem tudtuk értesíteni szeretteinket a sikeres megérkezésről. A viszonylag hosszú vízum-ügyintézés után még várt minket egy utolsó biztonsági ellenőrzés is, amelynél már rutinosan pakoltuk be a jókora tálcákba a fémet tartalmazó személyes holmijainkat (óra, karkötő, nadrágszíj stb.) .
A kapunál azonban az eddig megszokott marcona egyenruhás biztonsági emberek helyett, egy idősebb, tornacipőt, melegítő nadrágot és kötött pulóvert viselő nemezkalapos bácsika üldögélt, csendesen szemlélve az érkező utasokat. Az ingerküszöbét az sem érte el, ha a fémkereső kapu visítani kezdett, jelezve a véletlenül fennmaradt karórát, vagy nadrágövet. Ilyenkor az utasok megtorpanva várták az instrukciókat, de ezek hiányában csendesen továbbálltak.
Váltottunk a jó drágán vásárolt dollárunkért némi Rúpiát, amely itt Nepálban a helyi fizetőeszköz. Nem sokat vettünk, mert azt gondoltuk, hogy a városban kedvezőbb feltételekkel tudunk majd pénzt váltani, de később kiderült, hogy tévedtünk.
Megvettük a telefonokba a helyi SIM kártyákat is, hogy legyen mobilnetünk a kapcsolattartásra. Meglepően olcsónak tűnt, úgy hittük, hogy ezért a kb. 3000 forintért egy hónapig el leszünk látva internettel; persze nagyon gyorsan kiderült, hogy a hegyek közé érve ez a szolgáltatás nem működik, ha netet szeretnénk, minden nap fizetni kell a Wifi-ért.
Kijutva az épületből megcsapott minket a hőség, és a taxisok hangos serege azonnal rázúdult az elgyötört utazókra. Szerencsére nem voltak túl agresszívek, hamar feladták elutasításunkat látva.
Minket már várt a hotel kisbusza a parkolóban. Lelkes segítők vették körül a járművet, akikről csak később derült ki, hogy nem a szállító személyzet részei, hanem szimpla „koldusok”, akik a segítség fejében fizetséget várnak.
Szorgoskodásukat – miután jól láthatóan tartották a markukat – némi Rúpiával igyekeztem meghálálni, és ők hevesen adták a tudtomra, hogy keveslik a pénzt; ám ekkor közbeavatkozott a hivatásos kísérőnk elzavarva a kéregetőket, nekem pedig a tudtomra adták, hogy többé ne adjak pénzt ezeknek az ingyenélő személyeknek.
A kisbusz ablakából pásztáztuk a környéket, míg a repülőtérről bearaszoltunk a késő délutáni forgalomban a belvárosi szállásunkra, a Hotel Thamelba.
Szinte sokkoltak a látottak, többször is jártunk már Ázsiában, de ilyen zűrzavart, káoszt és koszt még soha sehol nem tapasztaltunk, és ekkor még nem is éreztük a szagokat.
A hotelbe megérkezve gyorsan lepakoltunk és elindultunk felfedezni Kathmandut, és elintézni a még szükséges dolgokat; pénzt váltani, vásárolni, a helyi kivitelező partner Asian Trekking irodájában elintézni az engedélyeket és a fizetést. A következő másfél napra ez volt a programunk.
Kathmandu Nepál fővárosa, hivatalosan kb. 1,4 millió lakosa van, de a helyi utazásszervező iroda szerint közel 3 millióan lakják, és a környező agglomerációban még másik 3 millió ember él. A város a világ egyik legrégebben folyamatosan lakott helye, a második században alapították a Kathmandu-völgyben a Bagmati folyó partján.
Hétfő hajnalban nulla óra húszkor ébredtünk, mert egy órára jött értünk a hotelhez egy kisbusz, amely Ramechhap településre szállított minket a repülőtérre.
Az utazás során új értelmet nyert számunkra a közlekedés fogalma. Meglepő volt az éjjel háromkor szembejövő teherautók garmada. Azt, hogy „szembejön” szó szerint kell értelmezni, ugyanis a keskeny úton az utolsó pillanatban kerülik ki egymást a sofőrök. Hamar megállapítottuk magunkban, hogy a nepáli autóvezetők idegei kötélből vannak. Arra viszont a közel négy és félórás út végére sem sikerült rájönnünk, hogy a dudát – amely szinte folyamatosan működött – és a fénykürtöt mikor és milyen célból használja a pilóta! Amikor utolértünk egy lassabb autót, vezetőnk felkapcsolta a távolsági fényszórót, és időnként dudált egyet, amely látszólag nem zavarta az előttünk haladót. Az út minősége helyenként olyan volt, mintha az őszi mélyszántásban haladtunk volna keresztirányban.
Megérkezve a repülőtérnek helyet adó Ramechhap városkába, keskeny kanyargós utcákon át értük el a repteret, és – mint mostanában oly sokszor – elkerekedett a szemünk. A repülőtéri főépület egy rossz falusi vasútállomás húsz évvel ezelőtt meszelt épületére hajazott, a jegypénztár pedig a miskolci Búza tér harminc évvel ezelőtti lángossütő bódéjára emlékeztetett.
Fél hatos érkezésünkkor már volt ott vagy negyven hegymászó, akik sorakoztak a beszállókártyákért. A reptér fölött sűrű ködfelhők állomásoztak az égen, emiatt a hatórai indulás elmaradt és az első gép nyolc órakor szállt fel, miután a köd feloszlott.
Ekkorra a folyamatosan érkező turisták hada és csomagjaik elárasztottak minden négyzetmétert, és valahogy egyre hátrébb került maroknyi csapatunk a sorban. A gépek folyamatosan ingáztak Lukla és Ramechhap között, a mi gépünk dél körül hagyta el az aszfaltot, addig ott kornyadoztunk az árokparton ücsörögve.
Mindössze húsz perc repülés után a profi pilótáknak köszönhetően sikeresen landoltunk a 2846 méter magasan található Luklában! A repülőteret a világ legveszélyesebb reptereként tartják számon, a nagy magasság és kifutópálya rövidsége miatt (mindössze 520 méter), valamint, hogy az egyik végén sziklafal, a másik végén pedig egy mély szakadék található, a pilóták részéről tévesztésre, kényszerleszállásra nincs lehetőség. (Keressetek rá a Google-on).
A Tenzing-Hillary repülőtér a Mount Everest-et először megmászó Sir Edmund Hillary-rōl és sherpa társáról Tenzing Norgay-ról kapta a nevét 2008-ban. A Himalájai expedíciók is ide érkeznek meg, és innen indulnak tovább a saját lábukon a hegymászók az alaptáborokba.
Minket már vártak a reptéri fogadóépületben a sherpáink és a portereink. Itt ismerkedtünk meg vezető mászósherpánkkal Nawang Karsanggal és Subai-val, aki az assistant sherpánk volt három héten keresztül. Nawang már öt nyolcezres hegy csúcsán állt és ötvenes éveinek elején jár, a sherpa nemzetséghez tartozik, amelyre igen büszke. Egyébként folyékonyan beszél angolul és japánul, és Ausztriában tanulta a szakmát, ott végzett magashegyi túravezetői tanfolyamot. Ő és Subai született sherpák, hegyi vezetők és nem hordárok.
A hordárok (porterek) a Tamang nemzetséghez tartoznak, ők a csomagok szállításából élnek. Megtudtuk, hogy ők is felküzdhetik magukat sherpává, de igen sokat kell bizonyítaniuk, sok-sok év kell hozzá.
Amikor megpillantottuk a négy kb. 150-160 cm magas olyan 40-50 kg súlyú fiúcskát, azt hittük, hogy csak elkísérték az apukájukat. Megdöbbenésünk akkor hágott a tetőfokára, amikor kiderült, hogy ők a mi portereink, ők fogják cipelni a felszerelésünket. Egy teherhordó kettőnk csomagját viszi, ami kb. 25kg. Félelmetes még nézni is ezeket a kisembereket azzal az iszonyat nehéz csomaggokkal, ahogy mosolyogva haladnak előttünk!
Innentől kezdve csak gyalogosan lehet továbbjutni egészen az Everest alaptáborig. A nehéz csomagokkal görnyedten közlekedő hordárok és a túrázók elárasztják az utakat. Akkora a tömeg, mint a májusi ónodi vásárban, turisták a világ minden részéről megtalálhatóak itt. Az útvonal a tátrai magisztráléhoz hasonlóan, nagyméretű kövekből van kirakva.
Egyik ámulatból a másikba estünk. Utunk mentén néhány kilométerenként települések bukkantak elő, ahol szinte minden épületben árusítottak valamit a szomjas és éhes vándoroknak. A legtöbb helyen palackozott vizet, csokit, papírzsebkendőt és üdítő italokat lehetett vásárolni kisebb nagyobb választékban, míg máshol tisztára suvickolt répa, retek vagy alma képezte a kínálatot.
Éttermek is bőségesen találhatóak az út mentén. Már az első nap során tapasztaltuk, hogy itt sincs kevesebb kóborkutya, mint Grúziában, és szerencsére itt is ugyanolyan szelídek. Ezeknél az ebeknél nem láthatók jelölések, és a legtöbbjük békésen szundikált az utak szélén, fittyet sem hányva az arra járó emberekre. A spirituális környezet úgy látszik rájuk is jó hatással van.
Az első napi szállásunkig a sebesen robogó DUDH KOSHI folyó völgyében haladtunk, amely fölött időnként acélból készült függőhíd ívelt át a túlpartra. Ezen az úton bonyolódik az Everest alaptáborig található települések személy és áruforgalma zömmel porterek által, kisebb részben szamarak és zopcsokok (szarvasmarha és jak keveréke) segítségével.
A szállásépületünket Luklától több mint tíz kilométer gyaloglás után értük el, Phakding nevezetű településen. Az épület hatalmas étteremből és kis kétágyas szobákból állt. Vacsoráig volt még másfél óránk, addig lepihentünk, hisz éjfél óta folyamatos mozgásban voltunk.
Szép és félelmetes élményetek volt, hiszen Európai mércével nem mérhető a nepáli lazaság és felelőtlenség. Ez az ellentmondások világa, mert a serpák ugyanakkor megbízható, komoly segítségek! Nagyon szépen leírtátok a kezdeteket, remélem a folytatás még lebilincselőbb lesz!